Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Gál Sándor: Egy éjnek rövid vigyázása: vallomás

térvén gabonacsépléskor a Gesztenyésben késsel és villával ebédeljen — ki is nevették, gúnyolták volna urizálásáért — hanem, hogy elmondhassa: így élt, amikor cseh katona volt Prágában.

Szüleim 1937-ben kötöttek házasságot. Ez az esztendő egyben születésem éve is. Ettől fogva a rosszkor, avagy jókor születésünk ténye párhuzamos pályát nyer. Apám férfikorának kiteljesedése mellé odanő az én gyermekkorom.

Vajon én jókor születtem-é? — tehetem fel most már magam is a kérdést, közel ötven évvel 1937 András napjának éjszakája után e mai éjszakán, amelynek virrasztása árnyakkal népesíti be ezt a kórházi magánzárkát.

Ha sorra veszem a tágabb s a szú'kebb történelmet, az 1937-es év talán még olyan kilátásokat sem adott, mint apámnak 1911. Hiszen Európa alatt már javában fűtöttek az ördögök; fortyogott, sistergett az egész Kárpát-medence. Ami akkor, s azóta végbement, ma már kisiskolás történelmi tananyag, idesorolni felesleges papírpocsékolás. Ám a szú'kebb — családi — történelem sem volt kevésbé keserves, mint a másik, a „nagy történelem”. Szüleim, házasságkötésük után Szabó Sára dédnagyanyám sikándriai házába kerültek. A mindenkori szokásjog szerint nyilván ezt a kis házat az udvarral együtt dédnagyanyám halála után anyám örökölte volna. A nádtetős zsellérház, amelyben megszülettem, 1938 nyarán, a máig is „nagy tűz”-ként emlegetett, fél falut felperzselő katasztrófa idején porig égett. Szüleim számára ez a szerencsétlenség tovább növelte a szegénységből fakadó gondokat. Ennek ellenére a leégett nádtetős, sárfalból épült hajlék helyére apám téglaházat építtetett—egy szobát, konyhával. Természetesen hitelt vett fel az építkezésre. Legtávolabbi gyermekkori emlékeimben ez a ház maradt meg; áll ma is. A mondott időben a konyhában éltünk a szülével együtt, mert a szoba bevakolására már nem tellett. Inkább kamra-félének használtuk, bár benne állt anyám hozományából egy nagy ruhásszekrény is. Később, a negyvenes évek elején, a ház mellé még istállót is ragasztott a szorgalom és az igyekezet; elfért benne egy tehén, meg egy ló.

Ha végiggondolom mindazt, ami ma tudható a harmincas évek végéről, s ami születésem idején még sejthető sem volt, akkor — miként apám is — én is egy világháború küszöbére tettem a lábamat.

A kezdet tehát hasonló, majdnem azonos: szegénység, kisebbség, világégés kezdete

— mindez odatornyosult gyermekkorom elé. Később lehetőségeimnek is megszabta — s mi módon! —a határát. S apám? Kilábolván a házépítés adósságaiból — ismét katona. Behívták átképzésre a magyar hadseregbe. A prágai katonaéveket — az extraruhás és porcelántányéros úri katonáskodást — a Horthy-féle magyar hadsereg nem a legembe- riesebb dresszúrája követte. (Később, a háború idején magam is szemtanúja voltam e dresszúra néhány, nem éppen felemelő mutatványának.). Mindennek a tetejére a felvidéki bevonultak „cselák kutyák” voltak, meg „kommunista nemzetárulók”. A személyes megaláztatások mellé — immár ismét az „anyaország” teljes jogú polgára apám

— az állandóan romló gazdasági állapotok is társulnak. Tény, hogy a Csehszlovák Köztársaság demokratikusabb légköre, fejlett ipara, stabilabb gazdasága viszonylagos jólétet — biztonságot — nyújtott. Az új „magyar világ” ettől jóval elmaradt. Politikailag és gazdaságilag — itt jegyzem meg, hogy apám, s vele együtt még néhányan komolyan politizáltak, előbb ifjúmunkásként, később a CSKP soraiban — egyaránt kevesebb lehetőséget biztosított a visszacsatolt területek magyarságának. Pontosabban: a többségnek. Mindezen túl nem kis gyanakvással kezelte őket éppen baloldali „múltjuk” miatt. Ez főleg a közigazgatás anyaországból idejött vezetőinek — jegyzők, csendőrök stb. — magatartásában mutatkozott meg lépten-nyomon.

22