Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Gál Sándor: Egy éjnek rövid vigyázása: vallomás

beszél, mélységesen komolyak a szavai, szinte megfeketednek, meghalkulnak, ha szól. Nem tudom ifjú- és legénykorában volt-e valamilyen elképzelése arról, hogy hogyan, miként él majd felnőttként. Azt sem tudom, voltak-e tervei, amelyeket szeretett volna elérni, megvalósítani. Nem tudom érdekelte-e valami mesterség, valami szakma, s azt sem tudom, megpróbálta-e, hogy kitanulja, elsajátítsa. Ha volt, ha nem volt ilyen vágya, vagy terve, nem vált valóra. De én úgy látom, ilyesmit nem forgatott a fejében. Amikor legénysorba került, dolgozott, mint a többi vele hasonszőrűek, ha volt hol és mit dolgozniuk. Csenkén, Peresipusztán, Búcsi-pusztán, a Rennerék bikatói majorjában ... Hogy nem valami jókedvvel, az biztos. Ez abból is egyértelműen kitűnik, hogy egy helyen sokáig nem tudott megmaradni. A mezőgazdasági munkákat — az akkori szinten —természetes megtanulta. Kapálni, kaszálni, földet művelni, szántani, vetni, aratni — ez kötelező penzuma volt az életbenmaradásnak. S mellé természetesen az állattartás minden teendője és ismerete. Enélkül az akkori falu embere — főleg zsellér, napszámos — nem létezhetett. Ám apámban, mint korábban is említettem, valami ősi nyugtalanság szorult: a kötelmeket nem szerette, igyekezett megszabadulni tőlük, kitörni korlátáik közül, miként karámból a csikó. De az a karám, amelyet apám köré épített a maga kora, erre nem adott lehetőséget. Azaz hogy elvben adott, csak éppen a gyakorlatban nem. Mert, teszem azt, ha lett volna kedve gazdálkodni apámnak, föld nélkül nem tehette. Földet pedig — bár a kormány meghirdette a földreformot — a magyar kisebbség számára nem, vagy csak elvétve juttatott. Más egyéb vállalkozás pénzhiányában szóba sem jöhetett. Olyan kezdőtőkéhez jutni napszámosmunkával, amiből valami vállalkozásba lehetett volna fogni, elérhetetlenebb volt a délibábnál. Mindennek a tetejére, amikor huszadik éve felé közeledett, végigsöpört földrészünkön is a világválság vihara, amely a húszas évek végén és a harmincas évek elején az önellátásra berendezkedett egykori falu gazdálkodását, s annak viszonylagos prosperitását is befolyásolta, negatív irányba. Gond volt munkához jutni; a nagygazdák és az egyházi birtok is igyekezett minden fölös munkaerőtől megszabadulni, hogy talpon maradhassanak. A falu — falum — társadalma nehezen vészelte át ezeket az éveket. Az emberek és a gazdaságok — a kicsik és a nagyobbak is — egyaránt megsínylették. Az pedig törvényszerű, hogy a zselléreknek jutott ki a nehezebbje, hiszen nekik tartalékaik egyáltalán nem voltak. Éltek egyik napról a másikra.

Ami ebből az otthoni nyomorúságból kiröpítette apámat, az a kötelező kétéves tényleges katonai szolgálat volt. Egyenest az ország fővárosába, Prágába került. A két prágai év élményei apámat máig fogva tartják. A kétéves tényleges katonai szolgálat alatt viszonylag jól elsajátította a cseh nyelvet, s a nyelv által megtanulta becsülni a cseh népet. Számára ma is a csehek jelentik a művelt, jó módban élő — s élni tudó — — nemzetet. Olyannyira, hogy még az ételeiket is megkedvelte. Arról nincs tudomásom, hogy a prágai évek alatt mint magyart, nemzetiségében érte-e bántás, megaláztatás. Ha érte is — miként az imént is jeleztem — nem ez maradt meg benne. Vagy csak azért nem tudok erről, mert soha nem beszélt róla? Lehet, hogy —mint annyi mást — ezt sem illett elmondani? Tapasztaltam, s tapasztalom ma is gyakorta, hogy a „világot járt” egykori parasztemberek, legények, katonaságot és háborút viselt férfiak élménybeszámolóiból rendre hiányoznak a megalázó részletek. Sőt még a nyomorúságot, a szenvedéseket is olybá színezik, mintha azokat könnyűszerrel viselték volna. Apám miért lenne hát kivétel? Egykori „cseh katona” voltáról szólva, gyakran hallom tőle, hogy őneki ott „extraruhája” volt és hogy porcelántányérból fogyasztották az ételt. Ami igaz is! S mellé az az igazság jár, hogy részesaratóként odahaza nem ebédelt porcelántányérból. Legfeljebb ebédhordó-edényből — kanállal. Kés és villa vasárnapi, ünnepi ebéd mellé sem került. Még ha volt, akkor sem. S ezt a különbséget apám, a fiatal legény jól megjegyezte magának. Nem azért, hogy haza21