Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Gál Sándor: Egy éjnek rövid vigyázása: vallomás

odább a térképen — egy más hazába érkezett, egy más országba, nem abba, ahonnan elindult. Az első világháború földrengése előbb darabokra törte Európát, s e rengések csillapodtával új egységbe rendezte azt. Mint ismeretes, minket magyarokat e földcsuszamlások igencsak megtépáztak.

Nagyapámnak hazatértekor tehát már nem Magyarország volt a hazája, hanem a harmatfriss, demokratikus Csehszlovák Köztársaság. Ezzel együtt a szegénység batyujába új, eddig ismeretlen súlyt kellett belékötnie. S ez a súly nem volt más, mint a kisebbségi élet, a kisebbségi sors, valami, aminek — gondolom én most — akkor a lényegét, az értelmét és súlyát nagyapám, s a hozzá hasonló közemberek nem értették, s felfogni sem tudták. Sőt, az új helyzetet — erre is találtam hitelt érdemlő forrásból példát — nem is vették komolyan. Mint ahogyan az új, tizennyolcas határokat sem. Az egész fordulatot amolyan átmeneti állapotnak tekintették, amelyet a nagyhatalmak rövidesen korrigálnak.

Ez a hit lett életük tragikus tévedése.

Mert amit átmenetinek tartottak, állandónak bizonyult.

S erre nem voltak fölkészülve.

Mivel ez így volt, az új helyzetet úgy próbálták elviselni — közömbösíteni —, hogy nem vettek róla tudomást. Mintha mi sem történt volna a világban 1914 és 1918 között; mintha maradt volna minden, miként volt.

Tizennyolcban, tizenkilencben ezt még megtehették, hiszen a Magyar Tanácsköztársaság vörös egységei a Duna hozzánk eső oldalán álltak, sőt jóval feljebb, Érsekújvár és Nagyszombat vonalán ahol harcok is folytak. És árulások is, természetesen! A trianoni döntés ebben az időben tehát még csak papírosnak számított. Az is meglehet, hogy a nagyapám-féle emberek nem is tudtak róla. A Tanácsköztársaság szétzúzása után azonban a helyzet gyökeres fordulatot vett: a csehszlovák hadsereg — a légionisták — felvonultak a Dunához, a közigazgatásba az új államhatalom cseh és szlovák hivatalnokai kerültek, az egykori közigazgatás magyar vezetői pedig a Dunántúlra menekültek a magyar értelmiség — tanítók, ügyvédek, orvosok stb. — nagyobbik hányadával egyetemben. A kisebbségbe szorult magyarság körében a papok és a tanítók töredéke maradt. Búcsról — apámék szerencséjére — az esperes, a segédlelkész és a rektortanító nem menekült el. Lévén a falu színtiszta magyar és református közösség, ha az új hatalom boldogulni akart vele és benne, neki kellett idomulnia — nyelvében. S ahogy tudom, idomult is, bárha csak töredezve, s hiányosan ejtve a magyar szót.

A nagy nemzeti szerencsétlenségben így e kis közösség szerencsésnek mondhatta magát, hiszen iskolája — egyházi iskola —, egyháza, s annak hivatásos letéteményesei helyükön maradtak. Tanítottak, hirdették az igét. Apám tehát járhatott iskolába, tanulhatott az anyanyelvén. És apám — legalábbis télvíz idején, amikor a gyerekek számára kinti munka alig akadt — el is járt az öregiskolába. Bár — miként már korábban említettem — nem tartozott a szorgalmas iskolalátogatók közé. A kötelmeket ma, vénségére sem tűri magán; gondolom gyermek- és ifjúkorában még kevésbé tűrte. A szabad természetet, s benne a maga szabadságát szerette, s szereti ma is. Az iskola szigora és fegyelme nem volt ínyére, de a kötelező hat osztályt elvégezte, végigjárta. Megtanult írni, olvasni, számolni. Abban a világban a napszámossághoz, a részesaratáshoz ennél több nem kellett. Nem is illet volna.

Ha ezt így végiggondolom, s egy kicsit eltartom magamtól, mint egy képet, hogy mindazt, amit a vászonra festettek, együtt lássam, úgy tűnik fel előttem apám gyermekkora — olyannak mutatja magát —, mint idilli lett volna. Sehol egy felhő, sehol viharos gomolygás, se jégverés, se földi gátszakadás. Látszatra nem zavarta semmi. Honnan, s miért érzi mégis úgy — immár évtizedek óta —, hogy rosszkor született? A szegénységük tette volna? Vagy csupán hangulat lenne ez nála? Nem hiszem. Ha erről

20