Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Gál Sándor: Egy éjnek rövid vigyázása: vallomás

gyón valaha is valós lett volna, erre semmi bizonyíték. De Gál nagyapám portájának nagysága arról árulkodott, hogy egykor e portához megfelelő kintlevőség — szántó, legelő, erdő stb. —tartozott. S mellé a szükséges állatállomány. A Kisutcától a Sikánd- riáig — utcától utcáig — érő porta azonban fölaprózódott; egy-egy parcellányit eleladtak belőle, házak épültek rájuk, s mire én járni tanultam, egy egész utca rekesztett el már apám szülőházától.

Dédnagyapám bakter-voltára a foglalkozás tényén túl egy máig élő közmondás adja a hitelesítő, jelképes pecsétet. Szokás volt abban a békevilágban disznótorok idején a baktert minden disznótoros háznál megajándékozni némi kóstolóval. Történt egyszer, hogy Gál Mihály bakter bőrtarisznyájába az ablakon át kiadott ajándék — májashurka és pecsenye mellé — odalöttyintették a tepsiben lévő forró zsírt is. Az egész ajándék „beleloccsant” a bőrtarisznyába. Azóta, ha valaki, vagy valami „bele- toccsan” valamibe, rámondják az otthoniak: „Toccsan, mint Gál Mihály májasa”.

Dédnagyapámat, Gál Mihályt nem láttam, nem ismertem. Még születésem előtt letette a földi strázsabotot, s — gondolom, — hosszú és hűséges gyakorlatát figyelembe véve a virrasztásban, Szent Péter rábízott egy fertálynyit a mennyei birodalomból — örökös megőrzésre.

Apám siheder legény korában gyakorta helyettesítette szépmesterségű — költő mivoltom strázsáló-virrasztó elöljáróját és jelképét — déd nagyapámat, s óránként rikkantgatta a soros baktersrófát falum embereinek éjszakai nyugodalma fölé.

Gál Mihály halálát követően nagyapám Gál Sándor lett a gazda. Nagyapám magas, lassú járású, kevés szavú ember volt. Feleségét, sosemlátott néhai nagyanyámat Papp Évát a Főszegről választotta magának. Négy gyermekük született, három lány, s egy fiú. A lányok közül már csak Irén néném él; Éva és Zsófi nénéimet már eltemettük.

Az a ház, amelyben apám és három lánytestvére megszületett, már nincs meg. A háborút túlélte ugyan, de később lebontották és helyére újat építettek. A régi házról csak halvány emlékeim maradtak. Miként az egykori udvarról is. Egy derék körtefára emlékszem — biztosan a körte íze miatt — lábasólakra, hátul kazlakra és valami szép rendetlenségre. Meg arra, hogy az egész udvar nyitott volt — kerítés sehol. Csekes sógorék udvarán át így a fél Sikándria nagyapám portáját használta átjárónak Kisutcára, ahol a szövetkezet épülete állt: az üzlet, a kocsma és a „nagyterem”, amelyben bálokat és színdarabokat rendeztek—tartottak. Nagyapám udvarának tő- szomszédságában állt — s áll ma is, bár megroggyanva, megrokkantan, semmire sem használva — a tejcsarnok, egyik állandó és biztos jövedelemforrása a falu gazdáinak. Ha jól meggondolom, apám szülőháza szinte a falu középpontjában állott. A kocsma, az üzlet, s a tejcsarnok körül állandó volt a mozgás. Hallani és látnivaló így jutott apámnak bőven. Hogy mi érdekelte, mire figyelt, arról soha nem faggattam őt. Azt azonban tudom, hogy sem iskolába, sem templomba nem szeretett járni. Gál nagyapám testvére, a hosszúéletű Éva nénénk mondta egyszer, hogy az iskolástarisznyát a nyakába akasztotta, s ment — verebészni. A hosszú zsinóron lévő fehér vászontarisznya a térdét verte. Ez úgy 1917 táján lehetett, amikor Verdun, Isonzo, Piave és Galícia áldozatai felett már nőtt a fű, amikor Oroszországban rengeni kezdett a föld cár atyuska lába alatt. Gál nagyapám ezidőtájt már hadifogoly, s ebbéli minőségben, majd vöröskatonaként egészen Mandzsúriáig gyalogol a kelő nap elé. Hazatértének dátumát nem tudom. De a szegénységet, amit magával vitt a háborúba, batyuba kötve haza is hozta. Nem lelt mesés kincsekre a távoli keleti világban, csupán tapasztalatokkal gyarapodott, ám e tapasztalatoknak hazatérvén hasznát nem látta. Ment hát ismét cselédnek, részesaratónak, napszámosnak — ha felvették, ha elszerződtették.

Azokban az időkben a szegénység mellé egy eddig ismeretlen gond szegődött: mire nagyapám Mandzsúriából megtért — bár Búcs egy miliméterrel sem csúszott