Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - Gál Sándor: Egy éjnek rövid vigyázása: vallomás
GÁL SÁNDOR EGY ÉJNEK RÖVID VIGYÁZÁSA | Kórházban vagyok. Nem tudom immár hányadszor az utóbbi két évtizedben. Ami körülfog: élet és halál — lehetőségek. Valami olyan kettősség, amire nincs magyarázat. Életünkkel halálunkat is együtt viseljük. Hogy milyen lesz a halálom, abból csupán annyi érdekel, hogy méltósággal tudjam viselni; hogy a kínok, fájdalmak és a tehetetlenség ne gyűrjön maga alá, ne legyen erősebb nálam, ne tudjon megalázni. A halál nem félelmetes számomra. Amikor hat évvel ezelőtt először feküdtem a műtőasztalra, akkor is az ismeretlenség izgatott: milyen lesz? Most ez sem izgat, mert: tudom. S azt is tudom: ott is maradhatok. Ám a józan értelem szerint ez most nem eshet meg. S ha mégis? Ez nem a gondolkodás ma esti útja. De azért itt van bennem, előttem. Tudom. S hogy tudom — letakarom a tenyeremmel: ne lássam. De miért? Nem volna jobb eltűnődni a halálról, a lehetséges elmúlásról? Ha másért nem, hát hogy — felkészüljek rá?! Illene valami edzés-félét tartani, hogy a jó szellemi kondíció a leromlott, a fájó szervek, zsigerek felett megőrizzen ... Nyitva szobám ajtaja, s mégis a bezártságot érzem. A konkrét külső teret üvegfalak rejtik —tizennégyemeletnyi mélységben áll alattam. Nincs nyitható ablak, nem lehet kihajolni e mélység fölé. Csak a távoli dombok őszi sörényei rozsdállanak-kéklenek ide, vagy burkolódzanak köd-takaróba hajnalonta. Ünnepi fehér ez a szerda délután, kikeményített, sőt, kifertőtlenített, sterill — illünk egymáshoz. Holnap levakarják hasamról a szőrt, felmetszenek, megvizsgálják májam, epém, s én semmit sem érzek majd az egészből. Ügyes asszony-kezek összefoltoznak, s majd — később —eszméletre pofoznak: életre. Gyógyulásra . . . Gondra, mindennapos kínra, ismerős görcsökre, káromkodásra, munkára, szerelemre — talán .. . De mindez hol van még? A legközelebbi perceket sem érzem tapinthatóaknak, nem a holnapot, s a holnaputánt. A távolságok tyúklépésnyivé zsugorodtak — mondjuk: arasznyivá — a létezés horizontja előtt. Pontosabban: létezésemnek e pillanatában nincs is horizontja. A jövő-kép elé fehér tüll-lepel vonatott. Nem látok ki mögüle, nem látok előrefele. A holnap: feketeség. Nem titok —feketeség. Mélyvízi áramlat — látomásként: hínár-libegés. Vagy ez is csupán vigasztaló önámítás? Hogy mégis ott állok az ilyen-olyan jövő kapujában? Hogy a hold, a csillagok, s a nap velem marad, társamul szegődik?! Lehunyt szemhéjam mögött felnyílik az elorozhatatlan belső tér. Árnyak kísértenek: apám szavai: „Én nagyon rosszkor születtem, fiam . . .” Létezésünk gondjai járnak a nyomomban: ha apám úgy érzi, nagyon rosszkor született, én jókor születtem-é? Ha sorsomban sorsa folytatódik, bennem a „rosszkorszületés” jóra fordul-e? Apám születésének az éve 1911. A „boldog békeidőkből” három év az övé. Esz- mélkedésének, gyermekségének korahajnala. Életének horizontján narancs-fényű a nap — nem vakít. Még bele lehet bátran nézni. A társadalom, a közösség, amelynek tagja lett, viszonylagos nyugalomban él — bár már szegénysorban. Mert — apai ágon — a családi szájhagyomány szerint valamelyik szépapám még módos gazda — valaki! — a múlt században. Ám dédnagyapám, Gál Mihály, már a falu baktere. Ami nem a jómódú gazdák foglalatossága, hanem a zsellérsorú cselédforma emberek kényszerű kenyérkeresete. Hogy a legendákban, családi szájhagyományokban emlegetetett va18
