Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - Czére Béla: Az avignoni hídon: elbeszélés
— Jöjjön be a pincébe. Sokkal barátságosabb. — A lány nyugodtan ment utána a boxba. Most már Zsolt is alaposan megnézte. Farmernadrágban volt, a valószínűt- lenül vékony derékhoz képest a blúz kislányos, de erőteljesen feszülő melleket rajzolt eléje. A két bimbó is megvillant a vékony nyári blúz alatt, de aztán ahogy ernyedten rákönyökölt a lány az asztalra, eltűntek, visszahúzódtak a test biztonságos rejte- kébe. — Iszik rizlinget? Vagy rendeljek valamilyen más bort? — Köszönöm, jó lesz a rizling. De a magamét én fizetem. — Ahogy parancsolja. De ne aggódjon, nem az a tervem, hogy leitatom, s utána egy hordó mögött lefektetem. Egyébként Galántai Zsolt vagyok. — Kata — mondta halkan a lány. Most látta, hogy fáradt az arca, zöld fénnyel irizáló szemét kékes árnyék vonja be. — Ha szabad kérdeznem, milyen Kata? Csak nem Árva Bethlen Katához van szerencsém? A lány most először nevetett. Úgy tűnt, kissé kesernyésen nevet. — Nem. Csak Katához. Talán lerí rólam, hogy bölcsészlány vagyok? Vagy valami kószáló művésziélek. Különben honnan tudhatnám, hogy ki volt Árva Bethlen Kata? — Szóval bölcsész? — Azt hiszem, az volnék. Bár ebben nem lehetek korántsem biztos. Az utolsó vizsgák elől még júniusban megszöktem. Egyszerűen megszöktem. De honnan tudta, hogy bölcsész vagyok? — Intuíció. — Ki maga valójában? — A lány olyan élesen nézte, hogy Zsolt kénytelen volt levenni sötét, foncsorozott szemüvegét. — Valamilyen fensőséges álarc ez a napszemüveg? Nem nagyon praktikus egy borpincében. Zsolt nyugodtan mosolygott: — Nem álarc. Négy dioptriás. Egyébként én is bölcsészkart végeztem, csak éppen nem szöktem meg a vizsgák elől. Bár lehet, hogy okosabb lett volna. Jelenleg kritikus vagyok. Az az érzésem, hogy nem a vizsgák miatt szöktél te meg. Az ELTÉ-re jársz? — Igenis, kritikus úr. Magyar—francia szakra. — Egészségedre csípős nyelvű, bolyongó árva Kata. Igyunk arra a pompás intézményre, a bölcsészkarra. Amelyik olyan sok derék hallgatót bocsát ki a biztos egzisz- tenciájú jövőbe. Kata halkan érintette poharát az övéhez: — Ne gondold, hogy az elhelyezkedés reménytelensége miatt szöktem meg. Ennyire gyávának és hülyének remélem nem nézel? — Akkor mi volt a baj? — Semmi. Csak pillanatnyilag meguntam. Összezavarodtak bennem a dolgok. Gondolkodni akarok. Még nem tudom mi lesz. — Legalább kértél vizsgahalasztást? — Hivatalosan nem. Csak egy tanárnak magyaráztam . . . — Te teljesen őrült vagy. Holnap bemész Pestre és intézkedel. — Ilyenkor nyáron? — Talán még nem késő. Valakit csak el lehet ilyenkor is érni. Idegösszeroppanásod volt. Érted? — És az orvosi papírok? — Majd megoldjuk valahogy. — Megoldjuk? Neked mi közöd hozzám? — A lány odébb húzódott a pádon, ösz- szeszűkült a pupillája, elnézett a pince végében silbakoló hatalmas hordók felé valahova. Fáradt, meztelen volt az arca. Zsolt újra töltött. Ezúttal fenékig itta poharát. 10
