Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Czére Béla: Az avignoni hídon: elbeszélés

— A kritikus úr alkoholizál?

— Igen, most éppen alkoholizál.

— Tőlem nyugodtan. Mindig az volt az elvem, hogy mindenki azt csinálja, amihez éppen kedve van.

— Azt észrevettem, hogy nyitott elveid vannak.

— Kár gúnyolódnod. Van még valami, amihez ugyan semmi közöd, de az igazsághoz hozzátartozik. Egy szerelem elől is menekültem. Vagy viszony elől. Ahogy tetszik.

— Egy évfolyamtárs, bozontos, szakállas költő-zseni. A szabadvers-technikáját még a magzatvízben úszkálva kísérletezte ki.

— Nem évfolyamtárs volt. Egy tanár, egy másik egyetemről.

— Miért hagytad ott?

— Hagyjuk. Kínzott és megalázott.

Zsolt megfogta a lány kezét. Halvány erekkel szőtt kicsike kéz, hosszú, finom ujjakkal: — Tudod, hogy te veszélyes vagy? Kata nem húzta vissza a kezét. Mozdulatlanul ült. A férfi arcát nézte: — Azt hiszem te is.

— Megkérhetlek valamire? Biztosan ismered azt a francia népdalt. Sur le pont d’Avignon. Az avignoni hídon körtáncot járnak. Valami ilyesmi. Már többször hallottam, valahogy megfogott, de nem tudtam megjegyezni.

A lány halkan énekelt. Zsolt megérintette a haját, aztán ujjával a szemhéját. Kata hirtelen felállt: — Ne haragudj, mindjárt jövök. — Ivott és a lány után bámult. De visszafordult, minek kémlelje, nyilván a mosdóba megy. Tíz perc múlva ideges lett, egy negyedóra múlva már felállt. A csaposnőhöz fordult:

— Mondja, ugye bement a mosdóba egy fiatal, sötétbarna hajú lány?

— Kicsoda, aranyosom? Aki nemrég itt a pult előtt állt?

— Persze hogy az.

— Nem ment be a mosdóba. Láttam, amikor kiment az ajtón. Fizetett a pincérnőnek.

Villámgyorsan fizetett ő is. A pincérnő egy cédulát nyomott a kezébe: — Az a lány küldi, akivel beszélgetett. — A cédulán ennyi volt: „Az avignoni hídon csak a semmi van”.

Ösztönösen a Duna-part felé indult. Tudta, ha nem elég gyors, többé nem látja a lányt. Kiért a mozi elé, a Görög Kancsó előtt majdnem feldöntött egy öregurat. Mikor átszaladt a sétány előtti kőpárkányhoz, már megpillantotta a távolban Katát. Messze ült, lejjebb a homokos vízparton, a cipőjét lerúgva a vízbe lógatta a lábát. A feje lebillent, a sűrű hajtömeg előrebukott a fejére. Zsolt lesétált a parton, és magához szorította ezt a törékeny kis testet, amely reszketett, az arcára szivárgó könnyek a szenvedés párás tisztásait nyitották meg a szemhéja és az álla között. —Te, kedves, buta, őrült, gyere velem.

— Hová? — A lány feje a férfi mellkasához simult.

— Talán az életembe. Lassan szürkült. Egymásba ölelkezve mentek az országúton, fel a faházhoz. A kertkapu előtt koromsötét volt, Kata ajka a férfi száját kereste.

— Ne haragudj. Féltem. Nem akartam több szenvedést.

Bent az ágyon megcsókolta a lány megrezzenő emlőit. Egyiket a másik után, aztán a száját és a köldökét. — Kissé szabálytalanul ugyan, de most megkeresztellek. Talán nemcsak szenvedésre, hanem örömre is.

A hajnal egyszerű volt, jóízű, tiszta. Együtt mentek ki a kertbe. Egy vadrózsabokor ágán furcsa virág lappangott. Sárgásbarna kis sziromszerűség. — Kamillavirág, hogy kerül ez ide? — csodálkozott rá a lány az ágra. Zsolt ismerte a kertet, ezt a virágot a rózsabokron ő is furcsállta. Megérintette ujjával, abban a pillanatban az eddig láthatatlan szálakon soktucat egészen parányi pókfiók szaladt szét minden irányban.

11