Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Czére Béla: Az avignoni hídon: elbeszélés

Leért az országútra, a Kék Duna presszó teraszán átfutotta a Magyar Nemzetet. Egy üveg sört kért, nem a napernyős asztalokhoz ült, fekve nem tudott napozni, de így, ital mellett akár órákig is képes volt a nap és a Görög Kancsó előtt kiszélesedő térség felé fordítani arcát. Mostanában elég ritkán ivott. A mozi előtt snóbliztak, a nap szemébe tűzött, a szomszéd asztalnál villogott a két angol lány kezében az izgatottan lapozott szentendrei album. Figyelte őket, ahogy a szerb ikonosztázok fölé hajolva hangosan találgatnak, fontoskodnak. Fölényt nem érzett, inkább azon tűnődött, hogy mit érnek ezek az állandó rohanás közben felszedett, megbámult, végül lexikális foszlányokká töpörödő képek. Váratlanul igazi szomjúság rohanta meg, nem is az italt kívánta, hanem a város leikébe, lényegébe röpítő mámort. A sört lassan kortyolgatta, a kikért cseresznyével először a szájpadlását ízleltette meg, aztán egy hajtásra kiitta a féldecit.

A belgrádi templom kertjének összefogódzkodott vadgesztenyefái alatt még nappal is állandó a félhomály, a templom mindig zárva. A közelben meghúzódó püspöki épület nyári kábulatba merült, csak egy pár gyerek focizott kihívó, dacos pimaszsággal a kertben. A templomon és a kertjét védő falakon cirillbetűs feliratok, fölötte vésett koponyák és lábszárcsontok. Az egyik srác megemeli tornacipőjével a gumilabdát, egy kicsit dekázikvele, aztán lábfejével erősen, meredeken az egyik koponya közepébe lövi. Régi kuglipálya, valahol egy Sajó melletti faluban, kamaszkorában egy nyári szünetben a Növényvédő Állomás kocsikísérőiéként dolgozott ott. 15 éves volt, és sok, nagyon sok zsebpénz termett akkor. A véletlen játéka, hogy Ildikó apja éppen abban a faluban, abban a kocsmában volt üzletvezető akkoriban. De mit tudhatott még ő a két copfba font hajú kis parasztlányról. Nézte a telibe talált koponyát, amelyről lepattant a labda. Újra abban a régi kocsmában állt, a kugligolyó megindult a koponya felé, amely már Ildikó csodálkozó arca volt, a szája kinyílt, a fagolyót a fogai közé harapta. Zsolt félt. Harangszót hallott valahonnan, először halkan, mintha rorátéra harangoztak volna, végül minden harang egyszerre kezdett el zúgni, a világ összes harangja verte fémnyelvével az agyát, tankok döntötték át a sötét temetőkert kőfalát, átgázoltak a koponyákon, lábszárcsontokon, amelyek már, tisztán látta, hártyányira préselt fiúarcok voltak, milliméterre vékonyodott arcok, melyek még egyetlen, ijesztő dimenziójukban is mosolyogtak, éltek. Aztán a szűk sikátorokon keresztül leereszkedtek a tankok. Ildikó egy seprűvel jött a templomból elő, és szótlan, viaszszerű tekintetével, mint egy különös parancsra mozgatott marionett-báb, összesöpörte lassan az arcokat. Most már csak egy harang szólt vékonyan, s a kertben mindenütt mécsesek lobbantak.

A fainak támaszkodott, testét kiverte a verejték. Nehezen vette a levegőt, míg végül felismerte a nyugodtan focizó gyerekeket. A Főtérre vezető szűk utcán lefelé indult, mélyeket lélegzett. Pillanatokon belül a Főtér mellett kanyargó utcában, a borozóban volt. Leült egy üres bokszban, egy liter rizlingért intett a pincérnőnek. Szódát spriccelt a borba, gyors, mohó kortyokkal itta. Nézte a boltíves mennyezetet, a barátságosan penészes pincefalakat, hajdani présházak eme mesterséges ükunokáját, amely azonban az itteni balatoni borok után ugyanúgy kezd vibrálni, mintha a régi századok szőlőhegyeinek pincéjében ülne. Kiment a mosdóba, visszafelé jövet látta a törékeny, tétova arcú lányt, ahogy az italpult előtt ácsorog. Egyedül volt a lány, s valami riadt- ság bújkált a szemében. Nem lehetett tudni, hogy a bort szeretné-e megkóstolni, csak valahogy furcsának találja, hogy itt egyedül iszogasson, vagy pedig egészen mástól van az a zavar a szemében.

— Miért nem odabent ül le? Vagy vár valakit? — Tudta, hogy egyszerű, tolakodás nélküli a hangja. A lány ránézett, elég hosszan, aztán csak ennyit mondott: — Egyedül vagyok.

9