Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Czére Béla: Az avignoni hídon: elbeszélés

leng. Miféle egyensúly volt az — ha pillanatokra is—,őa17évével s a másik oldalon az Operaház táncosnője? Valahogy kisodródtak akkor az asztaltól, a társaságtól a partra. A nővére akkor még az Operában táncolt, egész kamaszkorában közeli s mégis távoli fénycsóvaként égtek a tüllszoknyás barátnők combjai. A régi lakásunk az ötvenes évek elején: a balerinák úgy játszottak azokkal az együgyű kis táncokkal — tangó, foxtrott, slowfox — mint a macskakölykök. De valaki mindig sírt a sarokban. Melyik nő sirdogálta a legújabb szerelmi bánatát? Erre már sehogysem emlékszik. Aztán nővére megsimogatja a festékkel, könnyel pingált arcot: a sírás abbamarad. Most a betegágyak fölé hajol a nővére, a balettintézet után eltáncolt egy pár pás de deux-t az Operában, aztán könnyedén, spiccen átlibbent medikának. Már régóta szakorvos. A betegekre nagyon figyelmesen néz, valamit meg akar érteni. Ilyenkor Zsoltnak úgy tűnik, hogy hasonlítanak. Ha a balettről van szó, csak mosolyog valahova. Messzire.

— Elkalandozunk — dúdolt egy kerítés mellett locsoló kövér nő arcába, mintha egy slágert rögtönözne. — De ki akar itt célbaérni? — Ezt már nem énekelte.

Igen, a mérleghinta. Nincs rejtély, csak ez a mérleghinta van. Amelyik szépen leng, látszólag egyenletesen ide-oda, pedig a rajta ülők súlya ritkán egyforma. Mondjuk inkább úgy, hogy az ereje. De mégis leng egy ideig, az egyik nyomja egész testével, fenekével, ilyenkor a másik kissé előzékenyen megemelkedik — mint ahogy emeléskor a táncosnő veszi fel észrevétlenül partnere számára a legelőnyösebb testtartást —, aztán természetesen billenti vissza a saját súlyával a hintát. Ez a könnyed libikóka sokáig elhúzódhat, de az egyik partnerbe, talán öntudatlanul is, beleivódik a saját, nagyobb erejének tudata, s már korántsem olyan előzékeny: még megemeli billenőskor a fenekét, végül hagyja, hogy a teljes ereje kíméletlenül érvényesüljön. Ősi játék ez, szépen indul, mint egy menüett, aztán véres, totemisztikus szertartássá válik, ahol a közönséges nőstény vagy hímállattá vált hajdani tabut egyszerűen leöli az erősebb fél, odadobja csupasz, meztelen testét, arcát az időnek.

Nézte az út menti nyaralókat. Némelyik faház lármás, tevékeny életével szinte a kerítéshez szorult, mint a kalitka rácsába kapaszkodó papagáj, más házak meglapultak a szőlőtőkék, gyümölcsfák parányi dzsungelében. Lustán nyújtózkodó vagy füvet nyíró nők, a házat kalapáló vagy a verandán olvasgató férfiak, a maguk kis elkerített szigetével. A szomszédok persze ismerik egymást, megbeszélik az oltás, az ültetés fortélyait. De mégis minden ház külön életet él itt. Két, külön élete van Szentendrének: a hétvégi regenerálódás színtere, Pismány és a város, ez a régi amulett, amely az idegennek sosem mutatja meg jelentését. A két élet a maga sínjein fut egymás mellett, de nem találkozik sohasem. Betérhetsz a plébániatemplomhoz vezető emberszélességű sikátorba, rácsodálkozhatsz a köteleken himbálódzó fehérneműk szűk udvaraira, magyar és szerb asszonyok izmos lábszárát bámulhatod, lopva besurranhatsz, ha ismered a helyi szokásokat, a ritkán megnyíló görögkeleti templomokba, szembenézhetsz az ikonosztázok aranyozott figuráinak fürkésző és valamire figyelmeztető arcával, kémlelheted a várost, s ha ostoba vagy, azt hiszed, hogy megismerted. De a város nem adja meg magát a csellengő idegeneknek. Jól tudod, hogy nem a Balatonnál vagy: a nyári Balaton-part mintegy szeretkezni vágyó asszony kínálja magát mindenkinek. A falu olyankor elszökik a part mellől vagy behúzódik a hegyek, dombok közé. Itt a város konokul őrzi integritását. A Balatonnál mohó és kihívó a nők szembogara: itt vagyunk, rövid a nyár, azért jöttünk, hogy végre éljünk. A Pismányon pedig lusta a nők szeme: bezártuk magunkat az arasznyi jólétbe, kerítés és kocsin gurított eb őrzi hétvégi nyugalmunkat, néha nagyon szeretnénk, de nem tudunk kitörni a saját magunk ácsolta karámból, napozunk és ápoljuk kertjeinket.

8