Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 9. szám - Czére Béla: Az avignoni hídon: elbeszélés

élő jogászlányt. Akinél mintha a pályaválasztás körül is valamiféle végzetes tévedés történt volna. Hát nem történt tévedés. Ha nem marha, akkor előbb rájöhetett volna, hogy a Chopint zongorázó lány alakja mögül egy érzéketlen tank indul rohamra, higgadt biztonsággal kerülve ki az érzelem veszélyes csapdáit, egy precíz, szorgalmas, megbízható gépezetecske, útban az egzisztenciális biztonság birodalma felé.

Felért a dombtetőre, már erős szél fújt, a kertben meggörnyedtek a bukszusok, hajladoztak a vadrózsaágak és a nemrég elültetett kis fenyőfák. Egyedül volt a szülei terméskőre emelt faházában, kipakolt a Dunára néző verandán. Egy cikket kellett másnapra leadnia, tétován lapozott a jegyzetei között, már nem érezte az úszás utáni eltökélt munkalázat. Eldörrent az első villám, esőfüggönybe burkolódzott a Papsziget. Hátat fordított a Dunának, de a gondolatai, visszajáró darazsak, régi emlékek korántsem édes porzóira szálltak.

A vihar ugyanolyan gyorsan szűnt meg, amilyen sebesen jött, az égen egy rövid időre felfénylett a Szentendrén nem túl ritka, Szigetmonostortól a Duna-csárdáig ívelő kettős szivárvány. Lent, a domboldal tövében már megmozdult a nyár szokásos kerti élete : egy telt csípőjű nő pingpongozott látványosan bimbódzó kislányával. A terasz korlátjára könyökölve szemlélte őket, a nő fenekén a heves mozdulatoktól összezsugorodott a bikini, egy kivillanó fehér tompor üzent, hogy van még némi örömre kilátás ezen a golyóbison. Összehányta a jegyzeteit, mert már tudta, hogy a mai munkából úgysem lesz semmi. Szemlét tartott az irattárcájában: az öt darab százasból négyet egy kemény, józan lendülettel kiemelt, hogy a szekrénybe tegye, de aztán némi habozás után kettőt visszalopott az egyedül árválkodó százas mellé a farzsebébe.

— Miféle rejtélyt akartál kibogozni, te ütődött? — dörmögte az úton a kerítések felől elébe hajló galagonyabokroknak. — Nincs itt semmiféle rejtély. Ezt úgy hívják, hogy kiütéses vereség. A galagonyabogyók pirosló női körömként érintve arcát, tovább tüzelték. — Ezt akartad kibogozni? Ezért kullogtál be több ízben is valamilyen ürüggyel a munkahelyére? Otrombán megalázkodtál barátom. Kocsonyás péppé pu- hultál, ugyebár ezt nem gondoltad volna? — Nem csinálta sokáig — mentegette kövér leveleivel a ricinusbokor, amely mellett éppen elhaladt. — Csak egy fél évig! — bökték belé az akácok tüskéiket. — Ez a tényálladék, foglalta össze ő a vitát tömören. És ha évek múlva, egy presszó sarkába sodródnak véletlenül? Ildikó előránt majd valami szerepet. A helyzetnek megfelelő szerepet. Kígyóbőrként vedlenek a szerepek, és még mindig marad végül egy szerep, maga Ildikó, és az majd kisétál a presszó ajtaján. Vagy megint megüti (na, na, tiltakoztak szilvakék rémülettel a kökénybokrok), az asztalokat söprögető pincérnő fel se néz, csak elviszi a tálcát a maradékkal. Szóval Ildikó eltűnik majd és helyéről a szerepek szappanbuborékai szállnak a mennyezet felé. Ő ott marad — te deum — zsebéből kis csengőt ránt elő, és kétségbeesetten rázva rimánkodik, hogy ne pattanjanak szét addig a színes buborékok, amíg meg nem hámozta őket. Hinta-palinta, billeg a libikóka. Egyik végén egy sötéthajú nő kacag. Nagyon régi balatoni képeslap. Strandvendéglő, éjfél felé, halászlé és több liter csopaki után. Most nevet a balerina, de nyelve az előbb mint a gyík a homokban tapadt meg a szájpadlásán:

— Szóval tizenhét éves vagy? (Ez nem rajtam röhög, úgy tűnik, sajátmagán. Énistenem jóistenem,lecsukódik már a szemem, de a tied nyitva Atyám, kérve kérlek, vigyázz reám.s főleg ne engedd, hogy begombolja a blúzát.) Aztán a balerina már nem nevet. Nem részeg, de sír csendesen. A hinta lassan billeg. Egyik felén ő, másik felén a táncosnő.

Szinte még kamaszként tette el ezt a képeslapot. A balatonparti mérleghintát, amelyen két elmosódó sziluett összehajol egy pillanatra, aztán a hinta egyedül, üresen

7