Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - Czére Béla: Az avignoni hídon: elbeszélés
CZÉRE BÉLA az AViGNONi hídon A víz kellemesen hideg volt: elodázhatatlanul munkára vagy legalábbis valamiféle értelmes cselekvésre késztető. Miután éjszaka nem írt, nem meditált, nem ivott és még csak nem is szeretkezett, a szokásos tíz hosszt úszta le. így érezte a testét, amely most egy volt vele: nem a kábult agy figyelte a gépiesen lépkedő testről leválva a Papsziget camping-tábora körül nyüzsgő életet. A döglött holtágban elszántan pecáztak, egy nő combjait a fénylő napgolyó felé tárta. Valami kultikus szertartás ez a nőknél, ősi óceánok, buja vegetációk kavargó és mégis mozdulatlan rendje iránti ataviszikus nosztalgia, vagy egyszerűen csak lustaság — ezt sohasem tudta eldönteni. A nő egész teste egyébként tökéletes barnasággal tüntetett. Megérdemelné, hogy valami hófehér bőr után sóvárgó férfit csípjen fel — jóleső kajánsággal villant belé hirtelen. A nő felállt, táskájából újabb adag napolajat varázsolt elő, mereven nézett egy pillanatig a camping előtti füves térség irányába, aztán unottan visszafeküdt az előbbi pózba. Önkéntelenül a camping felé indult vissza: a nőhöz közeli cserjésben egy galamb teteme feküdt, oldalán parányi véres sebbel, a párja ott toporgott mellette, körülötte, csőrével lágyan mozgatta a még talán meleg testet, amelyet egy gyerek intézhetett el nemrég egy csúzlival vagy légpuskával. A galamb hirtelen az ég felé rántotta a fejét, majd csőrével most már erősen ütött egyet a mozdulatlan kis tolitömegre. Még néhányszor körüljárta, csípte, verdeste, aztán lassan, nyugodtan a bokrok felé bicegett. Zsolt a fák között kígyózó ösvény felé nézett, amerre a madár eltűnhetett. Az ösvény a tisztáshoz vezet. Tisztás? Repedezett agyagcserép göröngyökből összeálló, akkor novemberben éppen kiszáradt terület, a magas vízálláskor feltöltődő másik holtág és a Duna-part közé szorítva. Csupasz, szomorú fák, helyenként láposan süppedő talaj. Az egyik fűzfa testét átkarolva Ildikó homloka afa kérgén, mellettük eldőlt, fájdalomba csavarodott ágaival kiszáradt fa és a lány hangja ölelés közben: „Azt hiszem megöllek, ha elhagysz”. Befelé indult az ösvényen, a reggeli nap meggyújtotta az egyik nyírfa lombját: fehér női test, sűrű hajkorona, a törzsön viliódzó fények vérfoltjai, a menyasszonyi ruhán hímzett virágok rajzai, lelógó fénypászmák, a ruhára hulló gerberák megadó szirmai. Aztán erős ütés, Ildikó arcáról lepergő vércseppek. Visszafelé indult, a lángos bódé előtt megállt, a szőke nő már lázasan tevékenykedett: lángosok, keszegek tűntek el az ácsorgók torkában. — Palacsinta, mosolygott a szőke nő, Zsolt sohasem mulasztotta el, hogy vásárlás közben be ne pillantson a köpeny alatti mély kivágásba. Lágy hajlatú, fehéren duzzadó mellek, mint a pannon táj domborulata, az a fajta tájkép, amelyet különösen kedvelt. — Vajon itt van-e a férje, töprengett, de nem környékezte meg, túrós és lekváros palancsintát rendelt. Végre elindult a Pap-sziget feletti dombtetőre, az égen egyen- ruhaszínű fellegek közeledtek. A napgolyó küzdött velük, át-átverte katonás vonulatukat, egy feketülő felhő Ildikó gyűlölködő nőstényarcával sziszegett: „Egy napon belül tűnj el a cuccaiddal együtt!” Ő eltűnt, a cuccaival együtt, de azért szerette volna felfejteni, megérteni ezt a rejtélyt. Kezdetben erős, szuverén egyéniségnek látszó nő, szenvedélyes, leleményes szerető, aztán az egyre durvábbá váló jelenetek. Esendő- ségének számos jeléről Zsolt persze tudott: időnként szertelen életritmusa (de finoman fogalmazunk) kétségtelenül megbotránkoztatott volna egy jólnevelt polgárlánykát, ám Ildikó hosszú ideig kitűnően játszotta az irodalomnak és az élet örömeinek 6
