Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - SZEMLE - Szenti Tibor: Novák László: Mezővárosi népművészet: Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd: [könyvismertetés]
NOVÁK LÁSZLÓ: MEZŐVÁROSI NÉPMŰVÉSZET, (KECSKEMÉT, NAGYKÖRÖS, CEGLÉD) 1980-ban, az Akadémiai Kiadónál jelent meg B. Bobrovszky Ida: „A XVII. századi mezővárosok iparművészete. Kecskemét, Nagykőrös, Debrecen” — című könyve. Ez a kitűnő könyv végleg eloszlatta azt a sokakban máig élő tévhitet, hogy önálló magas kultúra alig létezett e töröktől elpusztított alföldi tájon, csak provinciális és szegényes parasztkultúra. Ennek a munkának és gondolatnak mintegy folytatásaként látott napvilágot Novák László újabb kötete, amely a mezővárosok népművészetét mutatja be. Ez a könyv a parasztműveltség gyökereit ismert és új megközelítésben kutatja. Novák László gyorsan gyarapodó életművét ismerve, már megszoktuk, hogy nemcsak gyűjt és feltár, de maga végzi a fotózást, a rajzolást és a szerkesztést is. „Fejfák a Duna—Tisza közén” (Nagykőrös, 1980) címmel egy múzeumi kiállítás katalógusát akarta megírni, de képtelen volt vázlatos fogalmazásra. Az általa készített, művészi rajzokkal illusztrált könyv elemző, az addigi tudományos eredményeket összegző, és a saját kutatással bővülő kötetté nőtt, amely szerényen mégis azt a műfaji meghatározást kapta, hogy „kiállításvezető”. Novák László „Mezővárosi népművészet” című könyve újabb bizonyítéka a néprajzkutató szerteágazó érdeklődésének és tudásának; már-már tehetségét szétosztó alkotói kedvének. A népi műveltséget tárgyaló szakkönyvek jelentős részénél szemléletbeli követelmény volt, hogy egységes magyar népi kultúrát mutassanak be, de az osztályokon belül elsikkadt az egyes rétegek teremtőképessége. Tipikus példák erre az utóbbi 20 év során megjelent városi, falusi monográfiák folklór fejezetei, de gyakran a tárgyi kultúrát tárgyaló részei is. Belőlük ugyanis nem derül ki, hogy a kultúrkörön belül az alkotást a szegény parasztság, vagy a gazdaréteg hozta-e létre! Novák László könyvének első részében a mezővárosi társadalom rétegeit mutatja be a nemesektől a birtoktalan napszámosokig. Bár előtte Fél Edit, Hofer Tamás és K. Csilléry Klára már ezt a szemléletet képviselte, mégis itt következik Novák László könyvének másik újszerűsége, amely- lyel a gyakorlatban utat nyit egy korszerűbb kutatási módszerszámára. Levéltári dokumentumok alapján a pontos tárgyi, vagyoni helyzetet részletezi. Társadalmi rétegenként haladva, elsősorban feudális-kori inventáriumokat közöl és elemez. Megismerjük a birtok nagyságát, tagoltságát, a rajta lévő valamennyi ingatlant, majd a mobiliákat olyan részletesen, hogy még az asszony által használt fonál és kóc mineműségéről is információt kapunk. Ez a gazdaságtörténeti ismeretanyag csupán az első oldalakon, a felületes olvasó számára jelenthet a témától való elkanyarodást, holott épp ezzel a módszerrel szinte észrevétlenül jutunk el a tárgyak ismeretén keresztül azok jellemző, művészi arculatához. Itt vannak mindjárt az egyes ruhadarabok. A „kék pamukos kendő”, a „fekete csipkés szélű selyem kendő”, a „veres pamuk viselt kendő” (61 p.), stb., amelyek átvezetnek a viselettörténethez és az öltözék népművészeti értékeinek feltárásához. Novák László módszere nem csupán a díszítőművészetet tárgyalja, hanem a tárgyaikotó tevékenységet is bemutatja. A könyv a „Mesterségek művészete” című részben a fai párokat, a vise leti i párokat, a fém-, a bőr-, a fazekasipart és ezek termékeit ismerteti, de nem feledkezik meg a szakrális-, vagy a háziiparról sem. A század elején a nagy alföldi realista festő, Tornyai János még úgy biztatta a néprajzi gyűjtéssel ismerkedő, később Kossuth-díjjal jutalmazott Kiss Lajost, hogy „legjobbak a szeretőnek, feleségnek, jóbarátnak emlékbe készült tárgyak (. . . )”, mivel azok a legcifrábbak és azokat a nép maga készítette. Novák Lászlónál a gazdaságtörténeti szemlélet, mint gerinc vonul végig a fejezeteken, és a városi boltok teljes leltárai mindazt a gyári terméket is föltárják, amelyeket a nép készen kapott, megvásárolt és saját kultúrájának részeként használt, mert velük alakult ki az a népművészeti-iparművészeti körfolyamat, amelyet a kölcsönös ráhatás hozott létre, s egyik sem fejlődhetett volna a másik nélkül. (Érdemes lett volna az idegen-hatásokra, vagy a népi ízlést alapvetően torzító hajtásokra is röviden rámutatni, amelyek nélkül nincs élő népi kultúra.) „A három város népművészete” című zárótanulmányt Sztrinkó István írta, és szemléletes ábraanyaggal egészítette ki. Munkájában szándékosan választotta a népművészet szűkebb értelmezését, és elsősorban a mezővárosi tárgyak művészi megformálásának, illetve díszítésének ismertetésére fektetett hangsúlyt. Ennek során elemzi „a képzett iparosok tevékenységét, a kereskedelem útján idekerült áruk szerepét és a barkácsoló emberek működését”. Föltárja a helységekben dolgozó egyes mesteremberek munkásságát. Példái nagy szakmai, tárgyi ismeretet tükröznek. Novák Lászlóval együtt alaposan tanulmányozta a múzeumok, magángyűjtemények tárgyi anyagát és a levéltári dokumentumokat. Végezetül szólnunk kell arról, hogy a Petőfi Nyomda jó minőségű munkája hozzájárult e könyv sikeréhez. Tóth Sándor tipográfiája; a színes, ill. fekete-fehér képek, valamint a szöveg közötti rajzok egyaránt gondos előkészítésről és nyomásról vallanak. SZENTI TIBOR 93
