Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - MŰHELY: 100 ÉVE SZÜLETETT FÜLEP LAJOS - Vekerdi László: "Mondd meg, mi nyugtalanít, megmondom, mi vagy"

vázolta aztán Budapest újjáépítésének illetve újjáteremtésének nagy lehetőségét a egész ország jövője szempontjából; falra hányt borsót, természetesen; de lelkes és kivételes megalapozottságú szavai nem szűnnek figyelmeztetni, hogy „az új művészet, s általában az új kultúra, nem önkényből, üres, absztrakt szabadságból ered, hanem élet- szükségletből, konkrét anyagi és szellemi célszerűségből, ami nélkül csonka és értelmetlen az élet.” Ilyen erős a korreláció közösség és művészet között.

De ezt a korrelációt — és általában a korrelációt — nem szabad összetéveszteni — hangsúlyozta ismételten Fülep —valamiféle kauzális összefüggéssel. 1952-es Leonardo- tanulmányában — ami valósággal a közösség—művészet korreláció finomszerkezeti analíziseként tekinthető —a korabeli művész lehetőségeinek a maga tömörségében is teljes — mert lényegretörő —történeti elemzésében Fülep módszeréhez híven a görög művészettel veti egybe a Raffaellóét, Michelangelóét és Leonardoét, s a reneszánsz művészet lehetőségeinek és korlátainak érzékeltetésére szembeállítja a Parthenont Michelangelo Utolsó ítéletével „a pápa házi, privát kápolnájában, szinte azt mondhatnám, budoárjában, a Sistinában. Tehát nem Parthenon — nem az, annak kellene lennie, de nem az, inkább az ellenkezője —, rangban talán egyenlő vele, de az ellenkező póluson. A nem létező és nem létezhető Parthenon timpanonja, még kompozíciójában is, Leonardo Cenacolója — gondoltak-e rá a művészettörténészek, mennyire az, noha Leonardo sose látott görög timpanont, s hogy micsoda érdekes formatörténeti probléma van ebben? Nem követhetem — itt most az a kérdésünk: mi van a timpanon mögött? Nincs mögötte Parthenon, mert nincs mögötte az a világ, az a társadalom, az a történeti szituáció, amelyből Parthenon nőhet ki. Ez a timpanon nem a társadalom tükre, mint ahogy Airosto, Tasso lovagi epikája sem az.” Új kor, új világ, új művészet ez is, de nem úgy, mint ahogyan a görög archaizmusból nő ki a klasszika, organikusan a közösségből. „Egy görög vázából az egész görög életet ki lehet gombolyítani; itt a klasszika megérik a művészetben, de nincs hozzá az a valóság, amelyik úgy hordozza, amint hordozta a görög valóság a maga művészetét — sőt, némiképp fordítva van, a művészetnek kell hordoznia, kvázi megteremtenie a közösséget, ami persze csak ideig-óráig a felszínen — mondjuk a timpanonon — sikerülhet.” A korreláció tehát nem valami egyszer s mindenkorra leszögezhető állandó viszony, folyton alakítja nemcsak a tényleges történeti szituáció, hanem maga a művész is. Az Utolsó vacsora: korabeli emberek gyülekezete, „ahogy egy nagy realista összeválogatja és ábrázolja őket. Nem evangéliumi, de nem is antik. Élő kortársak, monumentálissá növesztve — de nem a felső rendből. Azt mondhatnám: céhmesterek lakomája egy előkelő művész tiszteletére.” Más, másutt, máskor ezt így soha meg nem festhette volna. A kép így az ami: nem utal önmagán túl semmi másra. Ez a szavakban pontosan soha el nem mondható de közvetlenül megtapasztalható azonosság a jelentése, ettől kapja a hitelét, ebben az éppen-ilyen-és-nem-más voltában nyilvánul meg szabadsága, emberhez mért mértéke.

Néhány év múlva, 1956. okt. 19-én tartott Rembrandt-emlékezésében szinte tételesen is megfogalmazta Fülep ezt az antropomorf mértéket, összehasonlítva a művészetet a tudománnyal, amely mindig eszköz és átmenet valamihez, valami mindig rajta kívül eső célhoz. „A művészet viszont nem utal önmagán túl valami magánvaló valóságra, önmagát adja, benne maga a tárgy a végső cél; akármekkora tartalmat, eget-földet fog át, mind benne kell lennie a tárgyban, végső tárggyá materializálva, színben, formában, hangban, amiben a maga tartalmait egyáltalán reális, érzékletes tárggyá tudja formálni. S amit ad — ezért fér el a tárgyában — egytől-egyig mind csupa jelentés, aminek önmagában, szubjektív-emberi jelentésén kívül nincs semmi magánvaló valósága, illetve, ami van, nem tartozik a művészet szférájába . . .”

Ez az emberre szabott, antropomorf jelentés a művészet terrénuma; csak itt kereshet megnyugvást csillapíthatatlan jelentés-nyugtalansága. Erről szól a Tímár Árpád kibe63