Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Lázár István: Zámpusztától Olaszdűlőig: [emlékezés Zám Tiborra]
majd az önkormányzatával, háztájijával, rugalmasságával stb. csak időlegesnek vélt szövetkezeti formát. Rögzítsük: Zámnak és más szociográfusoknak is része volt abban, ha ez nem következett be, hanem az agrárgazdaság két szektora máig párhuzamosan, egymás tanulságain épülve fejlődik, sok szállal összekötve, mégis más-más úton. A Tévedések és tanulságok, nem túlzás, bombaként robbant; hasonló csattanással később Végh Antal Penészleki riportja jelent meg. A Valóság 1964. 8. számában Egy cikk visszhangjáról címmel már nyomtatásban is vissza kellett térnem a magunk álláspontjára, s az 1965.1. szám bő terjedelemben ismertette a Hortobágyon, a borsósi művelődési házban volt, eléggé vészbírósági hangulatban kezdődött „élő” vitát, kiegészítve Huszár Tibor Egy vita margójára és Gyurkó László Hortobágyi gondolatok című reflexiójával. E vitára — amelyen a nálunk közreadotton kívül az Alföldben, az Új írás ban és az Élet és Irodalomban szerepelt, hortobágyi írásai is terítékre kerültek — Tibor ócska kis robogóján érkezett, viharvert gúnyában, behúzott sapkával. Az ő járművének a kereke alá nem helyeztek gondos kezek szöget, mint —föltehetően, ám perrendtartásszerűen nem bizonyíthatóan —az én Skodám kereke alá. Jellemezze az akkori érdeklődést a vita iránt, hogy útitársaim közül Kosa Ferenc segített a kerékcserében, miközben Csoóri Sándor a hűvös estében zakóját széttárva, fehér nyloningét tükörnek használva terelte kezünkre a fényt. Szinte sorsszerű, hogy Zám Tibor utolsó írása a Valóságban, zárójelezve vagy tíz, egyéb dolgozatát, közöttük igen jelentőseket, közvetlenül folytatta ezt az elsőt. Dühös is voltam rá emiatt. Ismerek ugyanis példát, többet, amikor valaki fogyó erejét új, pótolhatatlan opuszok létrehozása helyett meddő vagy kevésbé lényeges polémiákra pazarolja. Névrokonom és atyai barátom, néhai Lázár Vilmos például mi energiát szentelt, fecsérelt egy Bajcsy-Zsilinszky-cikkét ért, méltatlan támadás elhárításának, miközben örökre félbeszakadt József Attiláról kezdett, originális emlékezése. Tudtam Tibor már igen súlyos állapotát, erőlködő szívének fogyó erejét, amikor nekiment Izinger Pál az állami gazdaságok történetéről írott, nálunk 1981—83 között publikált sorozatának. De nem lehetett ct megállítani. Mindabban, ami a munkaszervezést, ember és munka humanizált viszonyát, a hatékonyság és az érdekeltség kérdését, meg a vezetők és a vezetés balfogásait érintette, nem ismert pardont. No meg a kötetnyivé gyűlt Hortobágyi jegyzetek utóélete is, mindaz, amiben vélhetően túlnyomó részt, szerinte pedig teljességgel igazolta őt az idő, létfontosságú volt számára, amit utolsó lélegzetvételéig képviselnie, védenie kell s érdmes. Hogy élt, s nem hiába — ez a fő bizonyság. /A folytatás/ Már 1964 elején személyesen is megismerkedtünk. Húsz éven át időről időre, bár olykor váltakozó ritmusban, leveleztünk. Hol ő jött föl hozzánk, s nézett be a szerkesztőségbe, ha Budapesten járt, hol én kerestem sűrűn cserélődő lelőhelyein. Egyszer, Erdélyből jőve, voltam nála Biharkeresztesen, ahol akkor tanított, s alkotott egy olyan sufniban, amelynél rabnak jobb cella jár. Benéztem hozzá Párádra, ahol akkori felesége a szanatórium gyógytornásza volt, s ugyancsak apró, de női gondossággal bélelt szolgálati szobában húzták meg magukat. Ismertem kecskeméti lakásait. Legszebb találkozásaink egyike-másika vizekhez fűződött. A Kígyóshoz például, az akkori Solti Állami Gazdasághoz tartozó Bösztörpuszta mellett, hová állatorvos unokahúgomat vetette sorsa, és ahová Tibor horgászni járt, már Kecskemétről. Legtöbbször persze Lász- lófalva határában jártam nála, abban a félemigrációban, ahová testileg betegen s lelkileg is elég meghasonlottan kihúzódott, hol élve eltemettetni szándékolta magát a gyepűn, hol e gyepűről készülve új s új, viharos rohamra irodalmi és közéleti sündisznóállások, gazdasági és politikai bástyák ellen. 69
