Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Lázár István: Zámpusztától Olaszdűlőig: [emlékezés Zám Tiborra]
LÁZÁR ISTVÁN ZÁMPUSZTÁTÓL OLASZDŰLŐIG /Az ismerkedés/ Ismerkedés és búcsú közt pontosan húsz év íve. 1964-ben érdemi belépőm a Valóság hoz nem annyira az volt, amikor január 2-án megkezdtem ott máig folyamatos munkámat, hanem amikor ott jelent meg két cím alá tett, ám lényegében egybetartozó dolgozatom az akkor kibontakozott, új szociográfiai hullámról, amelynek tetemes hányadát fiatal írók szülőföldjükről szóló, eszmélkedő-eszméltető írásai adták. A Föl-földobott kő és az Élmény gyűjtés és szolgálat az éppen havi folyóirattá vált Valóság 1964. 1. és 4. számában olvasható. Rögtön az első nyomán, „postafordultával”, hatalmas paksamétát kaptam. Egy óriási, sűrűn gépelt, zilált kéziratot. Mellette levél, ha jól emlékszem, akkor éppen Nagy T. Tibor szignóval. Ez a levél nincsen meg. Amennyire vissza tudom idézni, írója kissé indignálódva, ám azért addigi teljesítményét korántsem becsülve túl, konstatálta, hogy az ő szociográfikus próbálkozásai az Alföld ben talán még okkal nem kerültek általam leltározásra. A küldemény fontosabb része, a — folyóiratnak szánt — vaskos kézirat a Hortobágyi Állami Gazdaság közelmúlt történetéről és állapotáról adott dokumentumokkal gazdag és indulatos-erőteljesen kommentált beszámolót. Az anyag nyomdafestékért kiáltott. De teljességgel közölhetetlennek bizonyult. S nem holmi cenzurális okból —ámbár kényessége is kétségtelen volt. Túlméretezése, alaktalansága, túldokumentálása nyilvánvalóan tanúskodott a kezdő szociográfus azonnal mindent elmondani kívánó igyekezetéről. Ami ezután következett, azt lapunk úgy tartja számon, mint egyikét a szerkesztői ráhatás, pedagógia kiemelkedő, meg máig alig ismétlődött diadalainak. A gyors levelet, amelyben vázoltam közös üzenetünket: hogy közlési hajlandóságunk feltétele a szigorúbb önszerkesztés, célszerűbb sűrítés, a fölös kitérők, némely indulati felhang és számos dokumentum, jegyzőkönyv elhagyása — tehát a folyóirat-cikk terjedelmének és formai követelményeinek tisztelete —, majdnem ugyanolyan gyors válasz követte. Nagyjából fele-, ha nem harmadakkora, és most már szinte azonnal nyomdába adható szöveg érkezett vissza. Ha számontartjuk, hogy a januári Fel-feldobott kő adta biztatás nyomán leküldött írás erősen átdolgozott változata, Tibor Tévedések és tanulságok című, utóbb oly nagy és tartós vihart kavart, s az első Zám-kötetnek is alapjául szolgált szociográfia már lapunk májusi számában ott volt, ami március végi nyomdába adást bizonyít, ez azt jelzi, hogy Tibor azonnal „vette a lapot”. S olyan munkát produkált a kurta intencióra, amely már majdnem fölöslegessé tette a további szerkesztői beavatkozást. Hiszen a további szerkesztés újabb egyeztetést kívánt volna, ez pedig már aligha fér be a szűk időbe. Mindezt azért hangsúlyozom, mert a mi szerkesztői diadalunk, pedagógiánk e ritka eredménye valójában Tibor diadala és eredménye volt. Ő tette rendbe a maga, első fogalmazásban még nem kész művét rögtön és okosan. Azt már nem tudom, csak gyanítom, hogy ez volt az első, Zám Tibor néven jegyzett publikációja; ekkor vette föl írói nevéül ama Zámpuszta nevét, ahol, a Hortobágyon, többé-kevésbé száműzöttként, tanyai iskolában tanított; s hol a Hortobágyi Állami Gazdasággal testközel ismeretséget kötött. Ami ezt követte, az már ott van az agrártörténelemben. Zám észrevette és a Hortobágyi Állami Gazdaság példáján kitűnően tükröztette az aggasztó tencenciákat abban a magyar mezőgazdaságban, amely éppen csak hogy túljutott a szövetkezetesítés betetőzésén, s amelyben fenyegetett, hogy a folyvást átszervezett, felülről vezényelt, erőltetett gazdasági kísérletekkel túlzaklatott állami gazdasági vállalati forma bekebelezi 68
