Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Kunszabó Ferenc: Éleslövészet: [emlékezés Zám Tiborra]
családjuk van, s már különben is oly jól bedolgozták magukat a többi szófosó közé” — mondta Tibor. Nem sokkal később kapta a második infarktust, amikoris már csak véletlenül maradt életben. Ekkor döbbenhettünk rá, hogy további testi jelenvalósága már csak hajszálakon fog múlni. Egyéniség és életút, alkat és külvilág, küldetéstudat és történelmi időszak — milyen szerencsés csillagzat alatt kell születnie a tehetségnek, hogy ezek a tényezők ne egymás ellen, hanem egymásért dolgozzanak! Zám Tibornak kétszer szerencséje volt, kétszer nem. Hivatástudata szárnyakat kapott a felszabadulás után, s öles léptekkel haladhatott a hatvanas években. Bukott és vesztett viszont az ötvenes és hetvenes években. Kettő-kettő, mondhatnánk, de az emberi élet végül is nem számtani egyenlegen, hanem a lélek teherbíró képességén alapszik. Hiszen ő is, valahányszor jól kijött a lépés, vidám volt, kedves, előzékeny; ám nyűgös barát és kibírhatatlan férj, ha nem találta, nem találhatta önmagát. S minden nagyobb vereség, huzamosabb kudarc után munkahelyet, lakhelyet, sőt, családot kellett változtatnia, mert úgy látszik, máskülönben nem bírta volna tovább az életet, amit, kedvelve a militáns kifejezéseket, egyszer féltréfásan éleslövészetnek nevezett. A második infarktus után tanyára költözik, „dokumentummal is hitelesített” élettársául híván és kapván Évát, kínlódó utolsó évtizedének leghívebb társát. A Bormelléki zsiványságok utolját már itt írja. S itt jelesül a befejező részt, a Zárójelentést. Szerintem ekkor még ő sem, más sem sejti, hogy ez lesz utolsó tanulmánya a főcsapások témasorában. Azt azonban már első olvasáskor is érezhettük, hogy ez az ösz- szefoglalás valami egészen újnak és másnak a nyitánya lehet. Ám lássuk: „Azért sem válaszolhatunk a bottal köszöngetőknek doronggal, mert belátjuk, hogy az írástól felszisszenő-hördülő személyek, intézmények, csoportok tulajdonképpen egy gazdasági-társadalmi mozgásmechanizmus fontos vagy kevésbé fontos, de szorosan egymáshoz kapcsolódó részei, amelyek nem élhetnek önálló életet még akkor sem, ha jól látják a dolgok eltorzulásait, és megvolna bennük a jó szándék munkájuk korrekciójára. Ezt tételesen most fogalmazom meg először, de a figyelmes olvasó észrevehette a megfogalmazás időszerűségét már akkor, amikor a szeszszindikátus diktátumáról beszéltem, a termelőkkel, a pincészetekkel, a pincemesterekkel kapcsolatban. Az író belátja, hogy a részek csak egy korszerűsített, átrendezett, átszerkesztett egész mechanizmusában működhetnek jól.” Kiemelés nem tőlem —vagyis: Zám itt érkezik el arra a pontra, mikor az egész látóhatárt igyekszik befogni vizsgálódásai körébe. Micsoda pillanat! ... Én csak most, utólag gondolok bele: neki azonban akkor kellett megélnie, minden okvetlen: A küldetés, mely — ekkor már bizonyosan tudta — utolsó lehelletéig társa lesz. A külvilág, mely — tapasztalta elégszer — folyton megújításra vár, de gyakran félreismeri hivatott újítóit. A gőgös szaktudományok, melyek — hallani vélte — már csörgetik a kést és villát, hogy úgy mellesleg, könnyű reggeli helyett fogyasszák el tervbevett összegzését. Hány szel lem nagyság rettegett valóraváltani ilyen tervét, s különösen közülünk, magyarok közül! Példa van rá elég. — S élő tanú rá Éva, hogy Zám hány éjszakát gyötrődött végig. Széchenyi csak Naplójának vall e kínokról. Zám, a szikárabb eszű, a racionalistább, nem vezetett naplót, így kénytelen volt a Zárójelentés végébe foglalni rettenetét: „FÉLEK. Félek a csirizesaljú, s undort keltő hamisításokig elmerészkedő szeszszindikátustól, a maffiától, amely a szocializmusról való felfogásunkkal ellentétes irányú 66
