Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Kunszabó Ferenc: Éleslövészet: [emlékezés Zám Tiborra]

nincs, jóformán csak ebédért jár be kis kékzománcos ételesével. Ilyen alkalommal találkozik össze egyik kedvelt tanítványával (ma jeles irodalomtörténész). A fiú lelkes; Zám rezignált: Jó, jó, de nem kellene elherdálni a népi demokratikus vívmányokat! A tanítvány meglepődik: Eszünk ágában sincs, tanár úr! És hogy a Kossuth-egyetem nem hátul kullog az eseményekben, azt magának is köszönhetjük! Zám elfehéredik: Mit beszél?! A fiú már dühös: Maga szoktatott bennünket gondolkodásra! Zám feje bíborvörösbe vált: Istenit a pofájuknak! Rám akarják kenni?! Na lássuk, mit művelnek?! .. . Avval bevonul a tanácsterembe, kis mázos szilkéjét gondosan maga elé helyezi az asztalra — s fél óra múlva övé a vezető szerep: nem a látványos, nem a vezérszónoki, hanem a szürke eminenciási. A következő napokban mindent tőle kérdeznek meg, s ha éppen alszik valamely bőrfotelban, akkor várnak a döntéssel, míg fölébred.

Úgy két hét múlva keveredett haza — első lánya volt aprócska —, s a zsörtölődő feleség alig tudta kikaparni a beszáradt krumplifőzeléket.

Tanítani ment a Hortobágyra, de most Kónyára. Itt vonta le ama két hét tanulságait. Az volt a baj, mondta később, hogy politizált, azaz, taktikázott. Ennek a csoportnak, annak az árnyalatnak is tett engedményeket; ebből a követelésből is elfogadott, abból a véleményből is beépített valamit — úgy hogy végül nem volt tiszta és világos a program. Tehát: soha többé taktikát! Meg kell választani a főcsapás irányát — ez kedvenc szavajárása volt —, s minden erőt oda összpontosítani, világosan, kristálytisztán, félreérthetetlenül.

Ez azonban nem írói program, hanem életelv. Alapállás. Iránytű a magatartáshoz. De mert annak elsőrangú, azért válhatott belőle később kiváló alkotói hitvallás.

Negyvenkilenc és ötvenhat között novellákkal próbálkozik. Nem a szerkesztőségeknél. Önmagánál. Egyetlent sem tart jónak, s a kéziratokat sorra megsemmisíti. Ötvenhat után csak jegyzetel. Nem novellatémákat. A valóságot. A külvilágról szerzett tapasztalatokat. S próbálja értelmezni azokat. — Utazgat. No, csak szerény lehetőségei között: kerékpárral, alkalmi dzsippen, szekéren, traktor sárhányóján kapaszkodva, de szerintem még ekkor sem tudja, mit cselekszik.

3. S nem tudja azt sem, hogy számos pályatársa ugyanezt teszi ebben az időben: megy, lát, tapasztal, értelmez. Országos igény ez akkor. Az 1945-ben kezdődő s 56-tal záruló időszak velőtrázó tapasztalatai után jobban meg akartuk érteni a világot, a folyamatokat, történéseket. Önmagunkat.

És ez némiképpen egyezik a francia szociográfia keletkezési körülményeivel a múlt század elején. Ott is nagy megrázkódtatások után kezdik tanulmányozni a nép életét, szokásait, magatartását, az osztályok viselkedését, a társadalom működését. A hasonlóságot növeli, hogy ott is általános társadalmi, gazdasági formaváltás után történik ez, mikor az új hatalom meg akarja szilárdítani önmagát, s úgy akar védekezni az újabb meglepetések ellen, hogy megpróbálja megelőzni azokat.

Az egyezések mellett azonban a magyar szociográfiának jeles sajátságai is vannak.

Az első, hogy nem a hatvanas években keletkezik, nem is a két világháború között, de még nem is a nyugat-európaival egyidőben, hanem jóval előbb. Zrínyi Miklós, II. Rákóczi Ferenc, Bessenyei György, Csokonai Vitéz Mihály írásai, felsőbüki Nagy Pál beszédei például részletes, pontos és gondos társadalomrajzok. S ez történelmünkkel függ össze. A mohácsi csata óta, hasonlóan a többi, e térségbeli népekhez, nekünk létünk forog kockán. Az Újkorban sem a francia, sem más nagyobb nyugat-európai nép nem találta szemben magát ilyen veszéllyel.

S mindjárt ebből következik a második sajátosság, a magyar társadalomtan nép felé fordulása. Igen, mert a nemzeti lét veszélye elsősorban a fölső osztályokat, rétegeket érinti, mindig. Az ellenség a népet pusztítja a hadjáratokban, de tudja, hogy ha a nem62