Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Kunszabó Ferenc: Éleslövészet: [emlékezés Zám Tiborra]
KUNSZABÓ FERENC ÉLESLÖVÉSZET Zám Tibor életműve kitörölhetetlen nyomot hagyott: érthetőbb, formálhatóbb lett valóságunk, mi pedig értőbbek, céltudatosabbak lettünk általa. Aszavak értékcsökkenése,a jelzők feldúsulása idején e megállapítás soványkának tűnhet. Pedig ő is jóváhagyólag biccentene, ha olvasná . . . Nem olvashat többé. Röpke 55 év után itthagyott bennünket, örökre. Barátai népes táborában ijesztő lett a hiány, de ami jóval több: az ország szellemi életében is. 1. Zám Tibor varázslatos, hogy ne mondjam: mágikus erejű volt.. Alacsony, cingár, pipaszár lábú, hajlotthátú, hunyorgó pillantású, szemüveges emberke, rozsdaszín bőrrel, nagy állal, hátraugró homlokkal a vészesen ritkuló haj alatt — hol itt a varázslatos hatás? A szeméből sugárzott, mely szürke savószínbe hunyt, ha nem tetsző emberekkel vagy dolgokkal akadt össze, de égkékben ragyogott föl, ha valamiben kedvét lelte. Kevesen maradtak iránta közönyösek: szerették vagy utálták — de erről ők tehettek. Zám csak jellemük katalizátora volt. Legjellemzőbb a nők viszonya: közülük csak kevesen tartották ellenszenvesnek. Talán egy sem. Kedvelték, szerették, imádták, ki-ki alkata, vérmérséklete szerint. Foglalkozási ártalomból kifolyólag, nem mulasztottam ennek okát kuthászni. „Észbontó dumája van!” — mondta egy nem éppen magasztos eszmekörű hölgy egy társasági alkalom után. „De hiszen alig bakkantott háromat” —vetettem ellent. „Hát éppen azért” —volt a gyengébb nem felette logikus válasza, s rohant a ruhatárból távozó Zám után. El is kapta, föladatta kabátját, csicser- gett, tündökölt, s ezenközben nekem úgy tűnt, hogy Tibor —valójában fél fejjel alacsonyabban — rohamosan nő föléje a hölgyeménynek, ki akár száz éves koráig is megélhetne abból a néhány órácskából, amit a szuverén kegyúr neki ajándékozott — ám reméljük, nincsenek írói hajlamai. Zám Tibor kemény volt, mint... Nehéz a jó hasonlatot megtalálni, mert a titánötvözet megég a nagy légsúrlódásban, az acél idővel elpattan a nyomás alatt, a bazalttömböt pedig, erezete mentén, könnyen hasíthatod. A gyönge testű, rosszalvó, minden vírust magához vonzó Zámnaka lelke volt hasíthatatlan, pattinthatatlan és éghetetlen. Szerette magát lassan araszoló, bizonytalan, féltehetségű, sőt, félénk embernek föltüntetni— de véletlenül se tessék ilyen utalásait komolyan venni! Mert játszott. Nem velünk elsősorban, hanem a sorssal. Annak figyelmét akarta elterelni, hogy közben ő észrevétlenül ostromolhassa meg a csúcsokat. — Csak a legnagyobbakban van meg ez az igény. S csak ők képesek arra, hogy ezt már-már önlebecsülő szerénységgel leplezzék ... Ez adta erkölcsi erejét, s nyilvánvaló, hogy ez volt benne a mágikus. Zám Tibor született tehetség volt. Annyira, hogy mint minden igazi tálentum, meg is hőkölt tőle: húsz éves korában nyer országos irodalmi pályázaton, s ez úgy megdöbbenti, hogy mintegy másfél évtizeden át nem ad ki kezéből épkézláb munkát ... Mi a tehetség a szellemi alkotás bármely területén? Eredőjét nem ismerjük, tüneteit igen: A tárgy megragadása. A lényeg kibontása. Az összefüggések megtalálása. Az ábrázolás és a gondolatszövés hitelesítése olymértékig, hogy a tanulságok levonásakor az olvasó kis fölényes mosollyal jegyezze meg: ,Hisz' ez világos, mint a Nap az égen! — Zám írásait e tünetek jellemzik. Zám Tibor logikája verhetetlen volt. A kapcsolódások véletlen-vagy törvényszerű voltát felismerni, a jelenségek közül kiválasztani az okokat s nem téveszteni össze az okozatokkal, megállapítani az egyedi egymásra hatásokat s kimutatni az ezek nyomán 60
