Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Zám Tibor: Anyajegy: kisregény

akkor konstatálnod kellett, hogy veszélyhelyzetben gyorsabban ketyeg az agy és nő a kombinatív készség.

. . . Féléve talán, valamikor a téli zimankók idején, napfeljöttekor. Szokásod szerint ültél az íróasztalnál, s gyanakvással olvastad szerződött regényed előző napi kézírásos részletét: egyetlen oldalt. Már nem is lepett meg, milyen rossz, mert a napközben munkáló íráskényszernek hajnalban mindig fölébe helyeződött az önkontroll szigora. Most is. Folyamatos és mormoló káromkodások közepette előkotortad a papírhalmazból a vonalzót és a legvastagabb filctollat: a vonalzó mentén huzigáltad a vízszinteseket, majd a ferdéket jobbról és balról; nagy műgonddal mérted a munkádat elve- szejtő rombuszokat, s homlokodon ráncokba futott a nemtetszés, ha valamelyik szem- mértékes idom nem rombusszá, hanem romboiddá sikeredett. Magadba merültél: összehúzott szemmel, csucsori szájjal szemlélted a rácsozást túlélő néhány mondatot, mondattöredéket, kulcsszót, ami szanaszét megmaradt... Paplannal letompított vihogás rebbentett föl. „Gombszemű, te már megint kuksizol!” „Ühüm.” „Mindig csak ühüm.”,,Ühüm.’’„Hányszor mondjam még, hogy számomra a munka intim cselekvés.” „Mondjad minél többször.” „Megszégyenít, ha ilyenkor leskelődsz.” „Ahogyan dolgozol, az nem érdekes, de a munkádat elpusztító, kifinomító vandalizmust meglesni, az élmény és nem is akármilyen.” „Ha most a seggedre verek a kifinomult vandalizmus ihletében, az is élmény lesz ám, de nem akármilyen!” „Te, énnekem?!” „Én, teneked!”

Mária felpattant. A gombszem békés bazsalya helyén harag sötétült és villámlott. A mellek tömörödése, bimbóiknak harcias hegyesedése több volt, mint provokáció. Válaszul te is felpattantál a székből, a vonalzót kardként lengetve közelítettél az ágyhoz, de közben a lövőd is csőre töltődött, a közvetlen irányzás helyzetébe meredve dudorodott a pizsamanadrágban, amiért is a szimpla seggreverősdi egy másfajta, kölcsönösen élvezetes viadalban folytatódott és ünnepi összebékülésben végződött.

Ezután: Mária a heverőn, hogy újból „visszaaludja” magát. Te újból az asztalnál. Átmásoltad a másnapi törlendők margójára azt a néhány közkegyelemben részesült mondatot, mondattöredéket, kulcsszót. Azután: a fölöslegessé vált lapot kettévágtad, repülőgépet hajtogattál belőle; a szimmetrikusan képzett gépszárnyakra ott, ahol megtörted, mindkét oldalon egy-egy tízfillérest ragasztottál. A lezuhanásra épített gépmadár, mintha kamikaze vinné, egy ívben tette meg az útját a heverőig. Mária nem vetett füstöt, lángot, csak rosszalló dünnyögéssel fogadta a küldeményt, de jó két-három óra múltán, amikor „visszaébredte” magát, amikor a legelmélyültebben dolgoztál a másnapi törlendőkön, a gép, orrát az íróasztali rendetlenségbe fúrva visszajött. Most terajtad lett volna a dünnyögés sora, de a tízfilléreseken virító vörös felségjelek, a két nagy M (Mária, Márton) és a gép farkára vésett magánközlemény, hogy „r epe- t a”, megenyhített, megindított s újból a tetthelyre vitt. A „repeta” lassan, az érzékenységi zónák finom kitapintásával indult, az egyetértő taktikázások által jó hosszúra nyúlt, s a végkifejletben olyan magas csúcsra ért, hogyannak öntudatlanságában mindketten abszolút győztesek voltatok... Utóbb éles viták folytak a „repcsi” tulajdonjogáról, de annak rejtekhelyét, a „hangár” hollétét csak te tudtad, ezért Máriának kénytelen-kelletlen be kellett érnie azzal, hogy alkalmasint megkapja a ,,madár”-t; mert te elzárkóztál minden barkochba elől, amely a tulajdonjog változás okát, célját, módját és idejét firtatta . . . Most íróasztalod alsó fiókjából előszedted a „Befejezetlen magán” feliratú dossziét, belőle a tulajdonjog tárgyát. Törzsébe pirossal csillag-alakot ügyetlenkedtél, de a primitív szélrózsán csak egyetlen irányt jelöltél be, a kartográfia betűjével: a Nyugat-ot.

Bejőve dr. Vendég a hosszúkás boríték láttán megsavanyodott.

Mégis levél?

54