Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Zám Tibor: Anyajegy: kisregény
megfogalmazhatatlanul? . . . Úgy döntöttél, hogy e gyermeteg titok elárulása helyett egzakt leszel: felindultságodat tagadhatatlan tényékbe bújtatod. Mária kisujja jó formájú, a hegyénél kissé hátrahajló, de rendkívül rövid, éppen csak a gyűrűsujj felső perecének hajlatáig ér. Dr. Vendég eléd borította mindkét tenyerét úgy, hogy az oldalgáshoz szokott két kisujj a gyűrűshöz igazodjék. Visszavonod, mondtad. Tehát? Elsietett kijelentés volt az apajegy tagadása... Ha te lennél a bíró ebben a sosem volt, sosem lesz apasági perben, nem húznád-halasztanád az ügyet azzal, hogy szakvéleményt kérj. Ezt úgy értse? Úgy. Rálőcsölnéd az apasági jogot, még inkább a kötelességet. Mert akármilyen ordassá vált később az anya, egyszer-kétszer azért megszoptatta a gyermeket, s az anatómiai azonosság ismeretében magával is vihette volna, hogy azután törvényes segédlettel megkopassza az apát, és még ketté is törje annak karrierjét. Ha Ilona asszony felteszi fejére a „cserben hagyott leányanya” elnevezésű glóriát, a Szerv tiszteséből aligha lett volna főtiszt; ő azonban nem élt a törvényes jogaival, hanem eltűnt a tízmillió közt. Ha lenne egy kalapod, most feltennéd, hogy megemeld Ilona asszony előtt — s csak azután küldenéd hóhérbárd alá, amiért ellopta önmagát a gyermekétől ... Vagy közömbösíti egymást egy megbocsátható erény és egy megbocsáthatatlan bűn?... Neki, a tapasztalatokon nőtt embernek a filozófia: különösképpen a szofisztika mindig gyenge oldala volt, ezért a kérdésemre ne várjak választ. Mielőtt azonban szignóznám Ilona asszony menetlevelét az Úr trónusához, ahol az fejét kacsójában tartva, esetleg lóbálva jelenne meg, higgyem el, hogy számára Ilona, az intézetből szökött lány nem kaland volt. Szerelem volt. Már éppen marasztalni akarta, feleségül venni, meghányta, vetette ő magában, hogyan legyen tovább, amikor elment. .. Távozása után minden áldatlan este meggyalogolta a kökényesi megállóig és vissza a húsz kilométert, hogy azonnal karjába kaphassa Ilonát, ha az mégis megjön, anyajeggyel vagy anélkül. Úgy sóvárogta mint semmit és senkit azelőtt... Ha pedig később a kurta kis- ujjú gyermekkel a karján jön, az éppenséggel piros betűs ünnepe lett volna az ő sivár életének ... Ez van, illetve volt. Bizonyára nem először történik és történt meg, hogy két embert egymáshoz sodort és sodor a véletlen — s azután elszakítja egymástól valami, amit utólag is v é I e 11 e n-nek mondanak ... Ha az egyenruháját és a tiszti sapkáját nem rágták volna szét a molyok, ő nem sajnálna egy tisztelgést a lánytól, az elsőtől és az utolsótól, akit szeretett. És a későbbi bűneiért sem adná hóhér kezére, mert c s a k az ő bűne-e, hogy a tapintható falakon kívül a világ tágasságát is érzékelte s attól bódultán nem észlelte a tapinthatatlan falakat?... Ő alakította ki a körülményeket vagy a körülmények alakították őt?... Vagy gondolkozzunk erről a tragédiáról egyrészt-másrészt módon s alapon? . . . A kérdés elvesztette aktualitását. Ilona asszony meghalt. Márványba illő megállapítás. A lánya ölte meg. Ez a nyilatkozat is kőfaragóért kiált. Úgy értsd, hogy keseregjünk vagy csúfolódjunk? Sehogyan sem értsem, mert fordult a kocka. Most az apa beszél a lánya . . . A „jövendőbeli” rossz szó. Szereted Máriát, ennyi az egész. Ha tegnapelőtt hajnalban el nem szökik ... És a húsz év korkülönbség nem aggaszt? 50
