Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Zám Tibor: Anyajegy: kisregény
nosulás a néphatalom akkori értelmezését illető kritikával; azzal a néphataloméval, amely mint azt a két mellékelt ábra mutatja, egyaránt megmángorolta mind a kétkedő híveit, mind a vakbuzgókat. Részedről nincs licit. Mit gondolok: megbocsátaná neki az anyám, hogy annak idején?. . . Most már hazudhatnád az igent is, de a tízparancsolaton nőtt emberek, akik orcájuk verítékével keresték a kenyerüket, akkoriban elég merevek voltak: állításokban, tagadásokban, tiltásokban látták a világot. Tolvaj Gazsiról azt tartották a faluban, hogy ezt a szörnyeteget már az anyja alól is vasvillával vették el. A te szüléd is így vélekedett. Azért mondom ezt múlt időben, mert. . . Azért. És a jogutód . .. dialektikus? Mi lenne a világból, ha a vérségi kötelék vérbosszúra kötelezné a jogutódot? Azért, hogy nem haragszom őrá és azért, hogy anyám temetéséről jövet felszedtem azt a lányt, most nagylelkűnek érzem magamat? Ha mindig s mindketten csak kérdeztek . . . Átkozott elektromosság! Van itthon gyertya. Abban a pillanatban fény gyulladt fent, az égőben. Dr. Vendég mormolt valami hál’ isten félét s az asztalhoz jött; véreres szemmel, lomha járással, de a mozdulat, ahogyan letette az üres poharat, beszédes volt: a nagyivók egymást értő nyelvén a kortyingató ceremónia ámenjét mondta. ... Mostanában, mióta érzi, sőt tudja a vesztét, elég gyakran temperálja nyugtalanságát alkohollal, de ma azért töltekezett fel, hogy legyen bátorsága megosztani velem egy titkot, feltéve, ha még tart nálam a józanság illúziója. Te sem vagy már újonc a pohár mellett. Ilyen bevezető után akkor is kijózanodnál, ha részeg lennél. „Bocskó Mária az én lányom.” „Mit beszél?” — kapcsoltad fel az asztali lámpát, hogy megnézzed, nem őrült-e ez az ember, aki belerángatott ebbe a marathoni dialógusba? A százas égő fénykörében sem látszott annak. A szeme is csak szomorúságot tükrözött, de az egész ember mintha megfiatalodott volna: homloka redőzetlen, arca ránctalan volt. Bár régen is tudtad, hogy aki nagy titkot oszt meg, nagyon megkönnyebbszik, e kimerítő küzdelem során ellenfeled és szövetségesed irgalmából vagy irgalmatlanságá- ból ismét bepillanthattál ebbe a mesterien szerkesztett kaleidoszkópba, amelynek „tényei” csak csillámlások voltak: minden fordulatra mást mutattak kifelé ... Hogy ne válj többet nevetségessé még az egalitást mutató lencsébe pillantva sem, „nyugtalaní- tó”-nak mondtad a közlést, amelyet csak bizonyítás után fogadsz el igaznak, valahogy úgy, mint a régi népek, akik mindig megharapták az aranypénzt, mielőtt aranynak fogadták volna el azt. Ha Bocskó Mária az ő lánya, papírforma szerint visszájáról is érvényes a vérségi kapcsolat: a lánynak ő az apja. Logikus, vagy nem? Kár, mondta dr. Vendég nevető vicsorgásodra higgadtan, hogy még mindig nem érzem az érzelmek és érdekek minőségi változását: azt, hogy nem egymás ellen hadakoztok, hanem egymás é r t, a pragmatikus jogrend ellen. Jóllehet, így van. Ám a közhiedelem szerint csak az anya személye biztos. A gyermek- szülés közügy, a nemzés azonban magánügy —, nyilvánítottad ki kételyedet az apa személye iránt. Mit bizonyít az, hogy valaki a fogamzást követő kétszáznyolcvanadik napon jön a világra?. . . 48
