Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Zám Tibor: Anyajegy: kisregény
fel, mert hosszú szolgálati ideje alatt megtanulta, hogy elkövetni minden pozícióban mindent szabad, csak arra kell vigyáznia, hogy ki ne tudódjék. Ez minden társadalomban élő emberre érvényes. A bűnözőknek pedig filozófiai premisszája: a profiknál tudatosan, az amatőröknél csak ösztönösen. Te, Jákó amatőr vagy, Ilona azonban profi volt. Ne csodálkozz, hogy lebuktatott. Miután ez megtörtént, nem térhetsz ki a válasz elől: mikor, hol, milyen körülmények közt ismerted fel e nő személyében Bocskó Ilonát? ... Hazudni ne próbálj, mert ráfázol, mint az előbb. (Méghogy ráfázol! ... A teljes igazság tudója te vagy egyedül, mert a másik már halott. Ez alaphelyzet. A taktika tehát az, hogy kipuhatolod: mit tud, mit nem tud dr. Vendég?... Ha igazat tud, rá kell bólintani, ha blöfföl, ha csőbe akar húzni, szemébe kell nevetni és szűkszavúnak kell lenni. Rá kell kényszerítened a Szervnek ezt a dörzsölt káderét, hogy harapófogóval húzzon ki belőled minden szót. Hátha közben feldühödik, és olyasmit is elkukorékol, aminek később hasznát veheted. Ki időt nyer, életet nyer! ...) ... Miközben végiggondoltad a taktikát, te is elkezdted fújni füstkarikáidat az egy szál dróton csüngő villanykörtére, lehetőleg úgy, mintha rakétákat elhárító rakétákat lőnél föl. A harmadik kísérlet után félúton semmisítetted meg dr. Vendég elrettentésül szánt füstjeleit, de nem a nyugalmát. Ez az ember — immár nem először — beleolvasott a gondolataidba. Elmond egy történetet az úgynevezett modern irodalom sémája szerint: a végétől kezdve halad az eleje felé, azután ismét a vége felé, míg el nem érkezik a csattanóhoz. Az ő elbeszélésében is keveredik a valóság és a képzelgés, de úgy gondolja, hogy ezzel semmi újat nem mond nekem. Bocskó Ilonát megölte valaki: ez a történet vége. Amikor ő ezt megtudta, embereit felküldte a nő Zabálda melletti lakásába, ahol azok a sietős távozás rendetlenségén kívül két poloskát találtak. Ez meglepte őket, mert a Szerv csak egyet helyezett el, a másikat bizonyosan az AGROFOTÓ csempészte oda. Míg emberei csodálkoztak, ő, dr. Vendég azon rágódott, hogy az asszony miért nem a saját kocsiján ment oda, ahova ment?. .. A Szerv aranykezű szerelői azután hamar kiderítették, hogy a kocsi mindhárom dugattyúja beégett, a gyűrűk beragadtak. A hibát az olajban szegény keverék okozta, de nem valamikor, hanem előző nap, mert este hét után többen is látták Ilonát elfurikázni, de visszatérni senki sem látta. A kérdés az volt, hogy ki vontatta haza, mikor és honnan? A magnószalag alapján a „valaki” személye biztos. Mivel aznap este eső volt, az útpadka menti agyagos sárból a fotósok kifényképeztek a vontatókocsi jobb első kerekéből egy szeletkét, amelynek különös ismertetőjele a gumiköpenyen egy ék alakú vágás, éles peremű fémlemeztől vagy törött palacktól származó sérülés, ez a vontató kocsi „személyazonosságát” igazolta ... Az én kocsim jobb elsőjén látható ez a jel. Ha nem hiszek neki, átadja a fényképet azonosításra, hogy én is meggyőződjek arról, amiről ő meggyőződött, mielőtt becsöngetett volna. Azontúl: a Wartburg kesztyűtartójában a hölgy névkártyáján az én határom rendszáma van felvésve. S ha ez is kevés, a fehér dobozkában megszemlélhetem azokat a sárga nylonszöszöket, amelyeket a vontatott kocsin találtak, s amelyek kétségkívül az én határom hátuljában foszladozó vontatókötélről valók. Kérdés, kiegészítés, hozzátevés? Nincs. Te vontattad haza Bocskó Ilonát. Honnan, melyik útról, hány órakor? (Nincs válasz.) Akkor ő mondaná is tovább. A sötétben meg az estében nem ismerhettem fel a Zabálda-beli spiont és ordas kurvát, mert ha igen, akkor ott hagytad volna: az utálat meg az autós szolidaritás nem fér össze. Következésképp az a két jókora pofonnal megtűzdelt dialógus csak a lépcsőházban hangozhatott el, ti. a magnóhang valamilyen zárt 38
