Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Zám Tibor: Anyajegy: kisregény

szót, hogy érezd; a folyamatosság megszűnése és az ő mostani mártíromsága a te telkeden szárad. A benned sűrűsödő gőz körülbelül két év alatt érte el a veszélyzónát, majd hirtelen robbant, de olyan erővel, hogy a nyári konyhának sem az ajtaján, sem az ablakán nem maradt ép üveg. Minden törékeny konyhaedény összetört, amikor felborítottad a stelázsit, a nem törékenyekről meg pattogzott a zománc, amint a konyhakőhöz és a falhoz verdested őket. Akkor kezdődött el az a különös gerillaharc, amit mostanában a farizeusok cáfolnak, a liberálisok meg „nemzedéki ellentét”-nek minősítenek, finomítanak, holott arról van szó, hogy a vérségi kapcsolatokra alapozott érzelmek elhidegülésbe, közönybe, végső soron gyűlölségbe torkollhatnak. Te, Jákó ebben a generációs ügyben nem akarsz és nem is mersz általánosítani, de az „anya és gyermeke(i)” közti kapcsolat az idő múltán valamiként — így vagy másként — else- kélyesedik; s ha nem is következik be a frontális ütközés, a beütemezett látogatások, az ajándékozások, a képmutató ajnározások nívótlanságára apad. Erre az állításodra le mered tenni a nagyesküt. Aki mást mond, hazudik, vagy nagyobb aljasságra is képes.

... A meggyújtott cigaretta füstje most nem találta a szélirányt; kék színű bizonytalansággal lengett körül benneteket, mert megszűnt az a gyenge fuvallat is, amely elvitte volna.

. . . Ő, mondta, nem kételkedik a vérségi kapcsolatok elsekélyesedésében, és gyanítja a konkrét kapcsolat eldurvulásának okát is. A fiatal tehetség célra törő gátlástalansága minduntalan kénytelen volt megütközni a betokosodott és visszahúzó életideákkal: erről van szó, ha nem összegzi rosszul a hallottakat. Ez azért érinti őt fájdalmasan, mert kételyt ébreszt a saját törekvései iránt, hogy nem folytat-e szélmalom harcot, nem taszítást talál-e — majd — vonzás helyett, gyűlölséget a szeretet helyett? Nektek, kettőtöknek kár volt találkozni, de most már mindegy.

Útitársnőd közbevetése az elején pontos, a közepén talányos, a végén sértő, mert a k o m o I y beszélgetés kulcsszavát nem te mondtad ki, sőt a „ráterelő” után kölcsönösség kikötése nélkül kezdted el az élve boncolást. Vagy rosszul emlékszel?

„Jól”, mondta a lány, és azt is még, hogy a viszonzás most már feltétel nélküli; előbb azonban, vallomása invokációjaként kijelenti: nem ledér kíváncsiságból várja a folytatást.

Folytatás?... Volt is meg nem is. Anyád egy mesteri húzással elüldözött a háztól, de reád sütötte „az idős és beteg anyját gáládul elhagyó gyermek” szégyenbélyegét, amelyet a kiterjedt s vele azonos szinten betokosodott rokonság el is fogadott, miközben ő, magát sajnáltatva abszolút mértékűvé tágította és élte a saját mártíromságát... A „mesteri húzás”-nak mondott lépés az volt, hogy kifaragtatta a saját sírkövét és odaállíttatta a ház végéhez. „Itt nyugszik özv. Jakobovics Józsefné, szül. Szabó Margit, élt. . . évet, meghalt. . . Gyászolja egyetlen fia, Márton” és „Soha nem felejtelek, Anyám!”

... Ezután még tíz évig élt, 78 éves korában végelgyengülésben halt meg, de a benned csírázó novellák s regénybe kívánkozó monológok, dialógusok mind meghaltak, míg otthon laktál. Az agyat és kezet görcsbe szorító aranybetűs fekete márványt ennek ellenére három évig tűrted, s csak azután tetted fel a bizalmi kérdést, hogy „betéteti-e anyuka a fáskamrába vagy sem?” ... A kérdésre lesújtó pillantás volt a válasz, mire te, csupán személyes holmijaiddal és legkedvesebb könyveiddel az úti kofferben egy őszi éjszaka október vagy november 22-én, már nem emlékszel, köszönés nélkül távoztál. A végleges szakítás szükségességéről meg vagy győződve; enélkül még ilyen kétes hírű és értékű író sem lennél, mint amilyen vagy. A végkifejletben pedig nem az anyádat, hanem magadat sajnálod, az elvesztegetett éveket, amelyek birtokában más lennél, jobb lennél, mint amilyen vagy. Utólag bizonyos; meg kellett szabadulnotok egymástól, de ezt te most nem a magad mentségére mondod, hanem „Kései sira13