Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Zám Tibor: Anyajegy: kisregény
tó”-ként, mert már másként értelmezed a dolgot: a sírkő ott, a ház falánál nem a te elüldözésed eszköze volt, hanem emlékeztető az élet múlandóságára, emlékeztető a földi bűnökre, ok a vezeklésre, a felkészülésre, a halálfélelem nélküli befogadására. Az emberek általában negyvenéves koruk tájékán kezdenek oldalozni az elmúlás felé. Anyád hatalmas életereje miatt rácáfolhatott a megfigyelésre, de benned, Jákó már nincs akkora vitalitás, mert amikor hátat fordítottál a hantnak, beléd nyilallott, hogy te is: bárhol, bármiért, bármikor... Ma már te is képes volnál úgy eljárogatni a saját sírköved mellett, hogy a látvány nem verne fejbe, nem rándítaná görcsbe az agyadat és a kezedet. Büntettél sokáig, bűnhődsz, ki tudja meddig, ezért a „Szeretted-e?...” kezdetű alapkérdést mégis válasz nélkül hagyod, és nem kívánsz róla többet beszélni. Bocskó Mária szembefordult veled, nyakadat átfogta, homlokát homlokodhoz, ajkát ajkadhoz, ágyékát ágyékodhoz érintette, majd e furcsa ritus végén rád adta az inget, helyére lazította a fekete nyakkendőt, s megadása jeléül — ez is a rögtönzött rítushoz tartozott talán — féllépéssel mögötted maradva suhogott sarujával a fűben; de mielőtt újból elhelyezkedett volna melletted, hátra ment a kocsi mélyébe kutakodni: nem eredménytelenül. Egy rossz gumimatraccal, egy egérrágta pufajkafelsővel tért vissza, s tömte be ülése kráterét: meg volt elégedve. . . . Bocskó Máriával az történt, hogy az anyja D. város kórházában megszülte, két napig szoptatta, azután, mintha az a magatehetetlen csecsemő egy epizód volna az életében, ott hagyta. A beteglátogatók tömegébe vegyülve mindeddig tisztázatlan körülmények közt kisétált a kapun és azóta se híre se hamva: egyszerűen felszívódott, nyoma veszett a tízmillióban. A rendőrségnek és a központi nyilvántartónak 1956 nyarán és őszén, de még 1957-ben is más dolga volt, mint egy elveszett anya keresése. Az illetékes hatóságok szerint Bocskó Ilona vagy elhagyta az országot a „sajnálatos októberi események” idején, vagy lopott személyi igazolvánnyal — de inkább igazolványokkal — bujkál, változtatja és váltogatja nevét, munka- és tartózkodási helyeit, s talán férjnél van, de valószínűbb, hogy a kötetlenséget választotta, magányos vadként menekül és egyre kétségbeesettebben, mert érzi, hogy felnőtt lánya megszállottan keresi, és a nyomában van. Nem hagyhatta ki számításából kettőjük különös ismertetőjelét, ezt az ujjíznyi ovális anyajegyet az orrnyereg fölött, a homlok és a haj találkozásánál. Erre az azonosságra két ápolónő is emlékszik és esküszik D. város kórházának szülészeti osztályán. Ez a jel neki minden ékszernél drágább, mert nyomra vezeti őt... A kozmetikusok szerint a jegy valamelyest sminkelhető, elhalványítható, de nyomtalan eltüntetése csak drasztikusan, műtéti beavatkozással lehetséges. Erre az anyja nem vállalkozhat: a lopott személyi igazolványokba nem ragaszthatja bele a forradásos fotóját, mert az első igazoltatáskor lebukik... Valamit valamiért: ő sem akar téged gyermek- és serdülőkorának viszontagságaival traktálni. Marad a lényegnél. Hat éve keresi anyját a közös ismertető jegyüket követve, s ezalatt a húsz évnyi hátrányból tizenhetet ledolgozott. Az anyjának maradt három évnyi előny is rohamosan csökken, mert ma is új nyomra bukkant. Ebben a senyvedő faluban, amelynek végénél őt felszedted, lakott egy Rácz Eszter nevű nő, aki a göthös levélhordót helyettesítette vagy három hónapig, mindenki emlékszik rá, „szakasztott olyan volt mint maga, kedveském”, mondta egy öregasszony. A postafőnök megértő ember és példás adminisztrátor: félnapi keresés után megtalálta annak a kétszáz kilométerrel távolabbi falunak a nevét, ahova ez a Rácz Eszter nevű nő távozott, ahova a harmadik hónapra esedékes fizetését maga után küldette ... Tehát Somogyország a következő stáció; kérdezősködés, nyomozás, pitizés („ne tessék haragudni, hogy ismeretlenül” stb.), meg „hol az olló komámasszony?”, de ha az eredmény egy újabb cím, ismét csökken anyuka előnye. Egyetlen félelem aggasztja csupán; az, hogy anyjánál a folytonos mozgás közben végül is leesik a húszfilléres: előbb-utóbb egy nagyvárosi vagy éppen fővárosi 14
