Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Zám Tibor: Anyajegy: kisregény

nyabb változataival szemben is készségesek, annak reményében, hogy a fuvardíjat természetben vasalhatják be rajtuk.

Nem tudod miért, de nagyon banálisán hangzott volna úti célja felől érdeklődni, vagy előre fixálni, hogy meddig utaztok együtt... Ezt ő sem gondolhatta másképpen, mert még mozogtak a kerekek, amikor kinyitotta az ajtót, dünnyögött valami köszönésfélét, mire te is mormoltál valamit, miközben ő behuppant melléd. Az ismerkedésnek ez a módja értelmetlen hangfoszlányokhoz hasonlított inkább, mint értelmes beszédhez, de a rendhagyó kommunikálás egyikőtöket sem zavarta. Ha azonban valaki a bokrok mögül kukkol, előre megbeszélt találkára tippel s erre azt is ráképzeli, hogy jól bejáratott kapcsolatnak volt szem- és fültanúja, s csak az lehetett számára talányos, hogy mi oka van e két ismeretlennek itt, a sztyeppén a nyilvánosságtól távol találkozni?... Utólag te is hiába töprengtél, hogy mily okok nemesítenek némely formális kapcsolatot szavak nélkül is lényegivé, tartalmassá?... Valós tartamú-e és megfogalmazható-e verbálisán a kölcsönös vonzalom, a dolgok mértanilag pontos rendje e mágneses térben, vagy valótlan? Nem arról van-e szó, hogy másneműségünkben rejlő, megfejthetetlen titkok véletlenszerűen egymás hullámhosszára állítanak bennünket, aminek következményeként józan ítélőképességünk zárlatossá válik, s bekövetkezik a kontrollta lanság.

Bocskó Mária, talán azért, mert elmúlása immár végleges, életednek egy megvalósítatlan lehetőségét őrizte s kínálta amíg élt, az első a misztikusabbnak látszó hipotézis felé mutat; az utazás apró mozzanataival, éles kontúrjaival, a párbeszédek pontos rögzülésével, a hangsúlyok elhelyeződésével, éles váltásaival, kéretlenül, hívatlanul tanúskodik a misztikum mellett, amely észérvekkel visszautasítható. Ám az sem mél- tányolhatatlan körülmény, hogy a korábbi és későbbi, se szeri sem számastoposok mindenestül elfelejtődtek; emlékezeted nagy lyukú rostáját csak Bocskó Mária remeg- teti, s nemcsak egy férfiélet egyenes vonalaként, hanem öntörvényűsége által is: azért, mert nagyon távoli végletek testesültek meg benne: szertelenségbe szökkenő jókedv s játékosság, amely átmenet nélkül billent át búskomorságba, felvillantva természetének végletei közt a kis gonoszkodásokat, az ártatlan évődésre és az ártó szándékú csúfolódásra való hajlamot.

Ha nem lettél volna olyan nyomott hangulatban, mint voltál, ha nem kellett volna fékezésekkel, lehúzódásokkal paríroznod a frontális ütközés veszélyével játszadozó úrvezetőknek, szemed sarkából oldalt pillantva talán még derültél is volna, hogyan igyekszik utasod osztályon felüli altestének helyet keresni az ülésen. Minthogy elszánt buzgalma nem hozta meg a kívánt eredményt, rászóltál, hogy kuporodjék a tojófészek legmélyére, de ne restellje jól szétrakni a lábacskáját, mert ha a jobb első kerék belefut valami gödröcskébe, vagy megpattan egy dombocskán, akkor érvényesülni fog a fizika vonatkozó törvénye; a kívülről felpattanó kerekecske megdobja az utas tér- decskéjét, s úgy odakoccintja az állacskájához, hogy attól egyik szemecske sem marad szárazon. Ám ez a könnyebbik eset, mert nemrégiben egy könnyelmű hölgyike leharapott nyelvecskéje hegyéből egy darabkát s bár túlélte, élete végéig pöszén fog beszélni.

A szelíden évődő oktatásra utasod azzal válaszolt, hogy arra az idegenvezetőre emlékezteted őt, aki szakszerűen beszélt a repertoárjában lévő és általa vezetett turista- csoport útvonalába eső barokk kastélyról, de amikor őt vitték el turistaként egy más útvonalon lévő, de azonos stílusú építménybe, csak a kartársi tájékoztatóból tudta meg, hogy az is barokk. Ennek ellenére köszöni a precíz orientálást, bár túlzottan mégsem hagyjam magamat emberbaráti érzületeimtől megnyugtatni, mert ha egy kocsifenék átadja rezgéseit egy más anyagú, húsból-vérből való emberi fenéknek, az sem jó, legfeljebb a kisebbik rossz. Tisztesség ne essék szólván.

4