Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet
„mára elég.” — Körben a tetemek. Füstölg az öt cső. „Ne vaktában, fiam”, mondta a gróf megint. „Ott!”, kiáltottam, hatalmas szarvas lépett elő, fénylő agancs, nemes fő, csoda-test, megállt, mereven nézett felénk, vállhoz kaptam a gróf drillingjét, „azt ne!”, hörgé a főnemes, megragadta a karomat, „engedjen!”, mondtam, félrelöktem, „ne!”, ordította, meghúztam a golyós cső ravaszát... A szarvas összerogyott. Közelebb léptem, mindkét sörétes csövet is rálőttem ... Nem maradt más belőle, csak a fényes, ezeréves trófea. — Valaki csukolva felzokogott. Hátranéztem. A gróf eltűnt. „Grófom!”, kiabáltam, „ennek így kellett lenni, ne haragudj, nem lehetett másképpen!” — Senki sem felelt. — Megyünk? — szólt Fecó. Tűztünk (hárman a remek Skodában) kifelé a faluból. Hasadó a hajnal, éled a falu népe (aki nem ünnepelt). A felvégi kőkereszt tövében, ahol valakinek ülni, pipázni és integetni kellett volna: nem volt senki. „És . . gondoltam szomorúan, „itt minek voltunk?” Olvastam. (Senki nem vágott fejbe érte a Kácsa bolthajtási alatt, egyetlen koma ült a fal mellett, báván nézett maga elé...) Olvastam, olvastam, s néhány perc alatt végeztem B. hat novellájával. „Hát”, gondoltam, „mit mondjak?” Ó, nem, nem voltam elragadtatva. Nem volt amaz iratokban semmi olyan, ami elragadott volna, csupán értelmes szavak, amelyek értelmes mondatokká állnak össze, történet is van, mondanivaló is kiviláglik (de minek?), van filozófia, ideológia, pszichológia, meg a fene tudja még micsoda ... De az egész . . . Nem az, aminek lennie kell. Nem csoda, amely egy- szercsak felemelkedik a földről, lüktetve világol az olvasó ember felett, sőt tőle függetlenül is, új, ismeretlen, elragadó tény az unalomig ismert evilág tájain ... — Régen volt nálunk, fiatalúr — mondta János kedvesen. — Én? Tegnap. — Ja, tényleg — mondta, és visszaballagott a csapospult mögé. Estefelé (midőn a Kácsa megtelt friss vendégekkel) átballagtam a Tulipánba . . . Beléptem, köszöntem, leültem. „Milyen nap van ma?”, kérdeztem magam, de nem tudtam. — Edit, csillagom — szóltam ... — Mi az, szívem? — mond ő, barátian. — Ma ... kedd van, ugye? — Péntek. Kilenc óra (mutatja a remek Rakéta). Mindjárt jön Fecó, s kezd a mjuzik. Finom, lágy jazz lesz (remélem). Egy ide, egy oda: Tegnap nótákat ordítottunk a kishalmi színpadon; ma Monk, Parker, Davis témák sorjáznak (mondom: remélem). Tegnap tyúkot ettünk és birkát; ma: semmit a bár hűvösében. Tegnap: kardigános lányok táncoltak a dob felének ütemére (most ott áll az 1 /2-ed a másik, letakart fél mellett, hajnalban hoztuk vissza Sztálinváros Skodájával, „szervusz, Laci”, búcsúzott a titkár, „örültem neked”, „én is”, morogta Fecó, bezárta a Tulipánt, s aztán a trió háromfelé oszlott). És ma: fürge, csontos lotyók ropják majd, ha mégis táncmjuzik szólal meg a zongorán ... Lia lépett be. A fekete, kapafogú lány, Beke húga. Meglátott, ügetve közeledett. — Szia— mondta. —Téged keresgetlek. — Itt vagyok. Leült mellém a mixerpult során, rendelt, dupla konyakot (1 dl). — Formában vagy — mondtam. — Hol a bátyád? 40
