Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet

— Mindjárt, csak megiszom — lihegte, és zutty, egyszerre eltűnt a nemes konyak.

— Ez igen — mondtam (elismerően).

— Igen is, meg nem is — mondta nyálas hangon .— Minden viszonylagos.

— Azóta is?

— Mindig. Azért jöttem, hogy ... — (A tárgyra tért, mert a konyak [a pszichébe jutván] képessé tette erre.)

— Azért jöttem, mert a Pista kéri, hogy látogasd meg.

— Hol van?

— Az elmeosztályon.

— Nofene. És miért?

— Depresszió.

„A novellái... itt vannak nálam.”

— Nos? — szólt Lia.

— Elmegyek hozzá, hát persze. De ...

— Igen?

— A novelláit . . . elolvastam. Vidd el neki őket, légyszíves. Edit!

Megragadtam a számlázó golyóstollat, és nagy betűkkel ráírtam a dossziéra: „MARHAJÓK/ Ágost.’’

— Tessék. Add át neki.

— Kösz — suttogta Lia. — Rendes vagy.

Elnevette magát. Fekete szemfesték kenődött az arcára.

— Mi baj? — kérdeztem (pedig sejtettem; amúgy ok nélkül nevet, mint minden iszákos idegbeteg).

— Semmi — mondta, felkapta a fejét, fizetett, elment. „Ez is valami”, gondoltam.

Megjött Fecó. Mosolyban, jókedvűen (ő is; úgy látszik, tényleg jót tett nekünk a falusi levegő. Pedig hogy’ aggódott Sztálinváros ... Bírom, persze; bírjuk. Jobban leszünk attól, amitől más kimerül.)

— Szia — mondta F. — Jól vagy?

— Bizony. És te?

— Mit kérsz, Fecó? — lehelte Edit.

Elérkezett a tíz óra, a lokális (bári) zeneszolgáltatás kezdete. „Menjünk”, mondta Fecó, felballagtunk az emelvényre, gyorsan összeraktam a Premiert, 1 /2 -J- 1 (2 = egy egész, és nosza! A mjuzikü

Nem, nem jazz lett, hanem ROCK AND ROLL! ... Elhűlten kísértem Fecót, aki úgy énekelt a mikrofonba, erőszakosan, rekedten, vadul, mint maga a King (Presley), „honnan tanulhatta meg ezeket a számokat?”, gondoltam, „csak a legelitebb pesti lemezboltokban kaphatók, még nekem se tellett rájuk, csak Dodónak, a milliomos apuka büdzséjéből...” S lám, szólnak Fecó által a legjobb Little Richard-, Chuck Berry-, Haley-, Elvis-dalok, talpra ugranaka táncoslábú lotyók, ropják, néhol egymással is, néhány kimaradozó diák is beszáll, döbörög a dühödt és igazi élet, dülledt szemekkel lesnek azok a férgek, akik csak inni és a betevő numera érdekében érkeztek, még Ilona paraszti tompora is ütemre mozdul, Edit fiús haja szélfútta fűtenger, Kese kikukkant szűk szobájából s ringva visszamenekül, „micsoda élet!”, gondoltam boldogan a rock and roll közepette, „what a wonderful life, ahogy ő, Elvis énekli ... A tánc. A zene. Amiért lett. A felejtés, az öröm, az oldás... Köszönöm.”

41