Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet
— No? — Fecó arca felém fordult. — Nem megy? — Dehogynem. — Nem sürgős — mondta Sztálinváros. — Már nem. — Ahogy gondoljátok — mondta Fecó. ... Fáradt, igen, ő is, én is, mindannyian. O (így mondta valamelyik éjjel) mindigis fáradt volt, amióta az eszét tudja. Unt mindent: a szüleit, az iskolát, a zongorát (amíg rá nem talált a jazz-re ...) — Sztálinváros már alig ,,bírja” (pedig engem féltett), kábán ül és nem sürgős neki. Kihülőben a lagzi, már nem sürgetős a zene, megvolt a menyasz- szonytánc is, tele lett a szakajtó ... Ám elmennünk nem lehet. Majd ha Bodrogi úgy dönt, akkor. Minden plusz óra játék 100 forint. Nem kis pénz. Nem vagyunk menő-k, mint Presley, Paul Anka vagy akár Peterson Oszkár . .. — Nem, nem sürgős — mondta Sztálinváros. „Nos, fiam?”, szólt a gróf, „fatigátus lettél? Pedig de nagy szád volt, midőn megérkeztél. Mint ama bécsi kapu. Nos?” „Semmi baj, grófom. Hajnalra feltámadok.” Indulás a hajnalban, a grófi-erdészi lak felé. Felettem a nyíló ég, alattam a köves erdei út, furcsa zörejek a környező bokrokban, nyúl? kígyó?, vagy utánam lopózikvalaki? .;. (Öt óra után lett vége a lakodalomnak, Bodrogi kifizetett bennünket, kimerültén üldögélt a trió a zenészasztalnál, a teremben a lagzi roncsai, csontok [nem emberiek!], üres vagy félig üvegek, süteménymaradékok, egy-egy mélyen alvó vendég. „Igyanak még egy kávét, fiúk!”, mondta Selmeczi, s hozták, ültünk, vártunk, hogy kihűljön ... És én indultam a vadászat iránt.) — A gróf már várt. Ült a lak előtt és szivarozott. „Megjött, no mégis, amice?”, dörmögte. Vizsla járult, kezem megnyalá. „Neve: Erosz”, mondta a gróf, „nem öreg, százéves talán. Indulhatunk, fiam?” „Mehetünk, gróf úr”, szóltam, „milyen a vadjárás? Alacsonyan szállnak a nyulak?” — Felkelt most, mint szele kél, s előhozott két jó puskát: egy drillinget és egy duplacsövűt. „Egy nekem, egy neked”, mondta,elindultunk. — Cseres-tölgyes erdei világ; már betűz a Nap... motyog valamit, hogy mit keresünk ott ilyenkor, most kel még csak (vagy nyugszik) az erdő népe az ő (a Nap) szavára, s lám, két puskás álomalak már ballag az ösvényen, no, miféle szándékuk lehet?. .. Valami ilyesmit betűz a Nap, de lehet, hogy csak áttűz az ágak közt, ősz, fedett fejünkre .. . Igen, zöld vadászkalapot is kaptam a gróftól, épp olyat, mint az övé, illetve az övét kaptam, a régit, az elvetettet, a zsinórosat, talán ezt verték le a fejéről negyvenöt végén, mikor mégse, illetve mégis. És szóltam is: „Nem lett volna jobb, grófom, eltűnni innen a nyugati fityfenébe? Vagyon átmentetik Lajos- aranyak formájában, s kolónia települ Észak-Dakotában.” — „Magyar vagyok, fiam”, dünnyögte, „itt és itt, nem máshol.” —Tovább a vadölés iránt. (A kávé lassúdan kor- tyoltatik, Selmeczi és az örömapa ott bolyong körülöttünk, néha aggódó pillantást vet ránk: „Minden rendben? ízlik, fiúk? Köszönjük a zenét. Jó volt, szép volt, fiúk.” „... Ennyire szeretnek minket?”, gondoltam riadtan, „lehet, hogy örökre itt-tarta- nak a színpad lábánál? Valami zenélnivaló mindig akad ...” „Jövök, grófom!”, gondoltam, mert kissé lemaradtam.) — Halk lépésben az erdő során. Fegyver a vállon. Semmi jele az ölés lehetőségének. „Mit akarsz lőni, amice?”, így a gróf, „vadkant, nyulat, fácánt, szalonkát, szénégetőt? Van minden.” — „Hol?”, kérdeztem, „semmit nem látok.” „Én látom őket”, mondta, „nos?” „Mindent akarok”, mondtam, „az utolsó töltényt magamnak tartom meg.” „Heeej!”, ordított fel a gróf, vadul rebbent az erdei világ, lőttünk, ő balra, én jobbra, „halihó!”, kiabáltam, „hull a régi úri vadvilág!”, „csak ne vaktában, fiam!”, süvöltött a gróf a fegyverdörgés közepette, vaddisznót lőtt, én mangalicát, őzet lőtt, én szüzet, farkast lőtt, én Barkast, rókát lőtt, én rock-ot, siklót lőtt, én csiklót, cincért lőtt, én pincért... — Csend lett. „No”, szusszantott, 39
