Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet
de inkább az öregek: csárdáslépésekkel, kéz a derékon, kéz a vállon. Az ifjak még csak méregetik egymást, de az a piros kardigán már a szék hátára kerül, a bajusz megsimít- tatik, láb mozdul, kéz int, szem kacsint. . . Finom por száll a lábak alól: felénk, felfelé. Ők rúgják, mi szívjuk. S most: csárdás! Fecó vad népi akkordokkal a zongorán, Sz. rikoltó szaxofonnal, én: dübörgéssel a dobon, az 1 /2 Premieren. „Vörösbort ittam az este, angyalom, ragyogó csillagom!” — Most is részeg vagyok tőle! — ordította Fecó. — A lábamon alig-alig állok! — süvítette Sz. — Mégis szeretnek a lányok — suttogtam, szól, dübörög a csárdás, városi trió játssza, és mégis: a lényeg, a feszes, pontos ritmus: megvan! (Hozza az a furcsa szemű dobos.) Reng, dong a pad ló, s a színpad is a pedálok és Sz. sarka nyomán. Por, por, lent-ről is, és a világot jelentő deszkákból is. Elfed talán? Mindegy: a zene áthatol. — Táncol, forog, kavarog a piros-sárga-zöld-hupikék tömeg, balra, jobbra, tán fel is néha, legény emeli a leányt, leejti?, nem, csattanva landol a két fehér szandál, remegnek, reszketnek a kastély ablakai ... A gróf nem mozdul. Szürke, de nem ellenséges szemekkel nézi a lakodalmi táncot, a csárdást s a szolgáltató triót, benne engem, ki oly pofátlan kérdéseket tettem fel neki. „Sebaj”, gondolja, „majd holnap, a vadászaton. Megkapod, amice, a magadét. Kutya kutyárum.” Pirosán, elégedetten csücsült a helyére a sereglet (egy-egy pár már az udvar felé). Szünet. Nekünk is. —Jól vagyunk. Érezzük, megforgattuk az egész lakodalmat. Minő bűvölet! „Fascination”, ahogy Nat King Cole énekli. Egy rossz pianínó s mögötte egy hangorista, akinek annyi köze van csak a „nép”-hez és a csárdáshoz, mint a gé-szep- timnek a faekéhez; egy bé-tenor szaxofon, echte városi, polgári, huszadik századi hangszer, s a végére tapadva egy kirúgott párttitkár, aki hat éven át csak rejtegette a szakszit, mint egy régi pisztolyt, és egy 1/2 Premier: jazz-dobfelszerelés, idegen, végletesen, a csárdás számára; s a dobos, szegény: mikor, no mikor játszott ő népzenét? Mindent, amit csinál, most találja ki, bár nem oly nehéz, csak ütni kell, együtt, hadd szóljon, a csinnt, a pergőt, a nagydobot, bumm-bumm! . . ., de a ritmus! Azt ő hozza, nem más! — És, igen, a csoda: mégis jó zene szól ama színpadról, szuggesztív basé, amely hitet tesz, énekel, elbeszél és aktivizál, lábat és fület mozdít, felejtet, figyelmeztet, pördít, fordít, őszinte, biztos, erős . .. Porosán ült és pihent a trió. Eljött a lakodalmi éjfél, a kísértetek órája. Kinn álltam az udvaron, midőn a Rakéta elütötte. Egyedül, felettem a csillagok. Már nem rotyog a, forog a bogrács: ami birkahús vala, mind megfőtt. Itt-ott a tócsák fénye (bennük a csillagok); eső ím nem esik. Szürke homályban parkol a remek Skoda (a gazdi odabenn ül a zenészasztalnál; még bírja). Amott, körben a falu: Kishalom. Alszik; tudja, lakodalom van, nem bánja. Susog a park a kastély megett, komornát kerget az ispán, pajkos dal szól a fák tövében, virágének közli, hogy „gyönyörűszép teljes szekfűm, violám ...” — Érzem, fáradt vagyok. Szám tele porral, szemem ég. Nagyot lélegzem a hűs éjféli levegőből. Ásítok is tán. Aludni, aludni... Akár itt, a tócsák során ... Áh, úgyis felzavarnak: kell a zene, a tánc. Visszamegyek. — Mi van odakinn? — kérdezte Fecó, sápadt arca fényes a pohár felett. — Levegő — mondtam. — Friss, falusi levegő. A sereglet fegyelme már régen felbomlott, pohár törik, csók csattan, részeg gajdolás is hallik (immár függetlenül tőlünk), az öregek távozóban, az ifjak hevülőben, „csak a balhé, mindörökkön ..— Játsszunk — szólt Fecó. Nem mozdultunk. 38
