Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet
„Háromezer, amice.” „Teringette. Nem hiányzik? És miből élsz most, gróf uram?” „Erdész vagyok, fiam.” „Megette a fene. Hol van ó, a tavalyi hó?” „Mi hol van, barátja az erénynek?” „. . . Itt volt az ebédlőd, ugye? Ahol most mi és a lagzi. Ott középen állott a hosszú asztal, egyik végén te ülsz, a másikon a lotaring grófnő. Sok a fogás, fogas is, fácán is egészben, tehénhús tormában, bárány borban, kel és káposzta, árti és csóka. Bor és bor, nemes szőlők nedve, gondoskodott róluk Vince, a vincellér. Finom csengéssel fogy a grófi ebéd. Egyél, bazmeg, mert közeledik a második ukrán front.” „Viccelsz, serenissime? Gúnyolódsz?!” „Á, dehogy. Aggódom. Jól vagy, grófom? Nem hiányzik a múlt? A föld? Az erdő? A rét? A szakácsnő, a nagyfenekű? Út Pestre, tengelyen?” „Nincs baj, ebugatta. Egyetlen dolgot szerettem igazán: vadászni. S azt most is megtehetem, bőséggel.” „... Elviszel engem is?” „Téged, ecsém? Miért ne?” „Holnap, a zene után, ott leszek az erdészház előtt, a hajnalban. Felébredsz, és megyünk a vadra. Oké?” „Diktum-faktum”, mondta, „fog ez menni.” Emlék, kerengve jő a terem falából . . . (Hiszen onnan, a memory-ból termett a gróf és a szavai.. .) — Azon a napon nem más történt (ismét), mint: beosontam apámhoz a kórházba, „kölcsönt” kérni. Benyitottam a hófehér főorvosi ajtón. Odabenn: apám, hófehér főorvosi pózban, könyök az íróasztalon, kéz összefonva az áll alatt, meg a látszólagos érdeklődés a beteg iránt, ki riadtan ül a fotelban, félméterrel lejjebb mint apám, és beszél, beszél, panaszkodik... „Szervusz”, szólt apám, mikor meglátott, „várj egy kicsit odakinn, légy szíves... A fiam”, mondta jelentősen a betegnek (női, öreg, sárgás, puffadt). „lügen?”, mondta a nő, szinte lelkendezve (jópont a főorvos úrnál, hogy így örülünk a fiának). „Igen”, mondtam, és kimentem. — Leültem a padra. Vártam. Előttem el-elvonult az osztályos élet: egy-egy jelentős nővéri fenék, egy-egy pongyolás beteg, majd vissza, céltalanul; síró látogató; mosolyban! látogató (tán azért nevet, amiért az előző sírt?), majd egy kékköpenyes beteghordó lépett a pádhoz, „szabad?”, mondta, leült. — Csontos-ráncos, apróbajszos, szürkearcú; haja simán hátrafésülve, brillantin is tán ... Köpenye zsebébe nyúl, ezüst cigarettatárcát vesz elő, felkattintja, válogat a spanglik között. Kivesz egyet, megszagolja. A tárca fedelén megsodorja, két végét megütögeti. Szájába veszi, megnyálazza, majd az oldalát is végighúzza kinyújtott nyelvén. Öngyújtó kerül elő a köpenyzsebből, testén bőrhuzat. Kattan az öngyufa, biztos, hosszú láng gyúl. Egy szívás, kettő, füstfelleg kering, kéj, kéj az arcon ... S ahogy az öngyújtó széles mozdulattal újfent a zsebbe kerül, már minden rendben, örömteli, boldog, elégedett a füstbe burkolózó férfiarc. — És már beszélni is van kedve (irányomban); „A főorvos úrra vár?” „Igen”, mondom, „a fia vagyok.” — „Á”, mondja, s kezet nyújt, „gróf” ez és ez. — Beszélgettünk. No nem igazán, csak úgy „per tangentem”, hadd múljék az idő. A múlt-ra terelődött a szó. „Volt, nincs”, monda a gróf. „Végülis egyetlen dolgot szerettem igazán: dohányozni. S azt most is megtehetem, bőven.” — Nyílt az ajtó, kilépett a püffedt nőbeteg, „köszönöm, drága főorvos úr”, mondta, félig hátrafelé, „nincs mit, Szántóné”, szólott apám, „gyere, Lacika.” „Tiszteletem”, mondta halkan a gróf, és kifújta a füstöt. Ismét a basé. A lakodalmi zene. Működik, becsülettel, a trió. Már tánczene foly: tangó, bigin, slow-fox, keringő. (Csak finoman, gyerekek.) Táncol a sereglet; fura, 37
