Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet

ezer forint egy új bőr! („Talán a gróf kutyabőre . . Elmosolyodtam, a halott felett is: De jó, hogy van képzelet, és vannak szavak, el lehet játszani velük, hú's, vigasztaló játékokat.)

— Jé. Jézus. Mária — szólt Fecó, midőn meglátta a félholt nagydobot.

— Én állat. Ó, én barom — mondta Sz., egész kétségbeeséssel. — A csavarhúzó.

— Bizony — mondtam. („Szegény srácok. Jobban fáj nekik, mint nekem. Hiába: zenészek.”)

Felállítottam a szerelést. Nagydob, hasadással a közönség elé, másik oldalra a lábgép (száraz, csattanó hangot adott, „újszerű”, gondoltam mélán). Pergő, lengő-csinn, két verő ... Készen vagyok. Jöhet a dübörgés.

. . . Indul a mjuzik (no, ez most nem az; ez: „hallgató”. Aláfestés a zabáláshoz. Operettrészlet. Jacobi usque Kálmán Imrus.) Olcsó futamok a zongorán, síró, remegő szaxofon. Fecó és Sz. értik egymást, nyilván nem először rodáznak falusi lagziban. S a dob? Kísér, szolgaian: széteső, ritmustalan munka, egy-egy csapás a lengőre, virbli a pergőn ... A nagydob úgysem szól rendesen, gyenge, enervált hangokat ád, épp jó a „Küldök néked egy nápolyi dalt” alá... De nem, mégsem sugárzik megvetés a Premier.^ /2)-ből: munka ez, tudom, s végzem. Élni kell.

Odalenn, a színpad előtt biztató mozgás kerekedik: az örömapa és két markos legény külön-asztalt állít fel: nekünk! S jön, ím, csőstül az áldás, telik a fehérterítős asztal, leves (tyúk) a mély, bő tálban, sütemény, szőke kenyérszeletek. Sz. leszól az örömapának, felkéri az egyik üveget. (Odalenn újabb kerül az elszármazott palack helyére: gondos a vendéglátás. Kell a zene, a lakodalmi.) Elsőnek Fecó iszik, a bal keze játszik közben, mély hangok közepette gördül a korty. Aztán Sz.; nem, a szaxi nem játszhat a korty idején. Hülyülök: vad beütéssel („beat”, bumm, együttesen a pergőre, a lábgépre, a csinnre!), jelzem, amint Sz. győztesen leveszi a bort piros ajkairól (ahogy a cirkuszi zenészek ütik be a sikeres szaltókat). Sz. mosolyog; érti a csíziót (ha ez az ...)

Ügyes, ügyes a trió. A városi zenészek. (Most oda/entről látom magunkat.) Egy zongorista, ott, kissé a színpad hátuljában: szőke, sápadt férfi, kihajtott fehér ingben, zakóban; a szaxofonos, csontos, mokány ember, pulóvert visel, kéket (a mozgalmi múlt alatt kötötte az asszony, ki várt); s amott a dobos: furcsa arcú, többszörösen városi fiú, haja a szemébe hull, de lát ő, vakon is, mindent és mindenfélét, szeme mint hiúzé, hisz csak néha olyan, mint a döglött halé: fénytelen, tompa, halott. Öltözéke: kissé fényes szövetű, szürke zakó (amerikai; csomagból kapta), kék ing, nyakkendő nincs, szépen fénylő ezüstlánc a nyakban (muteri ajándék!), fekete kordbársony náci, fekete hasítottbőr cipő, hej, de nagyon elegáns, minden illik rá, szabott rá (pedig nem!; konfekció), kezén villan a, csillan a márkás Rakéta, midőn üti, veri dobját. . . Vonzó fiú, kétségtelen. — (így szórakoztattam magam, amint [oda ,,fenn”, a színpadon) folyt a zene, a hallgatók..., ám keringők, tangók is immár, közéig a ritmus!) Emberek sietve az evést, jön a tánc!)

— Csüccs! — ordított el Fecó egy érzelmes dal végén. Ami azt jelentette: szünet, a zenében. Mindenki ült odalenn.

Leballagtunk az asztalunkhoz.

— Esztek? — kérdezte Fecó. — Mert én nem.

Zsong, felélénkült a sereglet. Beszéd, kacaj, koccintgatás, áthajlás az asztalon. Emelkedik a hangulat, már fenn is van. (Lám, a zene! Mégha csak hallgatók is.)

A gróf... Megszólítám.

„Nos, méltóságos . . . Sto gyéla? Mi a helyzet? Nem furcsa itt, ahol egykoron? Szép ez a kastély, uram.”

„Szép hát”, mondta.

„Hány volt a hold .. . akkor?”

36