Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet

Sikítva fékez a Skoda. Kiszállunk. Balra bogrács rotyog, esik bele az eső; jobbra termetes hordók, láda sörök. Arcok kukkantanak ki a főnemesi ablakok mögül: „Jé, megjöttek a zenészek!”

— Az ott a lakodalom — mondta Sz. — És itt jön az örömapa: Bodrogi. — Becsapta a kocsiajtót. „Megjöttünk”. — Jónapot — mondta Bodrogi. — Megjöttek?

— Jó, hogy megjöttünk — mondta Fecó, lépésben a kastély iránt —, szomjasak vagyunk.

— Lesz minden, fiúk — mondta Selmeci, a kultúrigazgató. — Folyik a bor, mint Volga anyácska.

És beléptünk ... a lakodalomba.

Nagy, tágas terem (vajon mi volt azelőtt? Ebédlő? Fogadóterem? Lovarda? Majd megkérdezem a gróftól: ott ül a lakodalmi seregletben. [Én így látom. Nincs ott senki az asztal végén?; üres a hely? Nem, nekem nem üres: ott a gróf, általam.] — Hosszú asztalok a falak mentén, fehér terítő, piros bor, piros arcú menyasszony és vőlegény. Dúl az evés, az ünnepi: tyúk, birka, rántott hús, torta (körülbelül az, amit sejtettem). S nemsokára zene is lesz! íme, itt jön a trió, fel a színpadra. (Kissé elcsendesül a nép. De azért esznek tovább).— A zongora: ócska pianínó, Fecó leüt egy akkordot, tiszta, egyszerű F-dúr, semmi bonyolultság, szűkítés, szeptim (naná). Sztálinváros kinyitja a tokot, elő a görbe szaxi, belefú, halk futam, „jó”, gondolja Sz., „nem rohadt el benne a nád a hosszú, nedves úton.” — A színpad szélére lépek, /enézek. A lakodalmi sereg visszanéz: „No, mi lesz öcsi?” — Kendős asszonyok, ősi paraszti formában: mise, temetés, keresztelő, lakodalom, egyremegy: sötét tónusú, egyszerű ruha. S az arc se nagyon változik. — Az ifjabb nők: ők már inkább „urbánusak” színes ruhácskák, karton, műselyem, nylon, itt-ott egy-egy kosztüm is; arcuk kissé riadt, „ünnepelni kell, mindenáron!” („Nem biztos, hogy jót tesz, lányok, nektek a város.”) — Öreg, bajszos férfiak: tán ez az utolsó lakodalom? Ülnek, hallgatagon; rágnak, komótosan; isznak, tempósan, öregesen. Ingük fehér, nyakig gombolt, öltönyük komoly-fekete, ősz hajuk csapzott: erős a birkapaprikás. — S az új generation: a falusi ifjak. Amott már egy emelt, benyomott, brillantinos háré, á la Elvis. A nyakkendő rikít, olasz; a zakó pöttyös avagy aprókockás. Tekintet: erőszakos. Köves pecsétgyűrű az ujjon. Ivás: zutty le! — Mind itt vannak ők. Esznek, isznak, jól megvannak . .., és várják a zenét. — S ott, magánosán: a gróf. Őt is meghívtam ide, őt, a kastély volt tulajdonosát. Brontes férfiú; sportos, angol zakót visel. Inge: bébikék, nyakkendője fekete selyem plusz az arany nyakkendőtű. Nadrágja szürke bricsesz, bilgerli csizmába fut. Fején nyúlszőr kalap vaddisznósörtével. Arca: vékony, feszes, apróbajszos; szeme: szürke, hideg, éles. Nem iszik, nem eszik, csak ül és figyel.

— Játszunk, Laci?! —szólt rám Fecó.

... Indulok a Premier %-éért. A gróf néz, gúnyosan.

— Itt a kulcs — mondja Sz., és nyújtja.

Kilépek az esőbe. Szürke, borús az ég: halk pergés a kastély cserepein. Tócsák az udvaron, amint megyek a Skoda felé. Érzem a tarkómon: tekintetek a kastély ablakaiból: Hova „mén” a zenész? Itthágy bennünket!?...

A nagydob holtan, felhasadtan hevert a csomagtartóban.

Állok, lábamnál tócsa nő. „Iszonyat, ó . ..” Szegény, szegény nagydob. Szegény én, a gazdi. Mi történt, no mi?... Tudom már: kikapom a kocsiból a gyilkos csavarhúzót. Egy zökkenő... valamely kátyú... És ez a hülye Sztálinváros!, nem tudta, hogy csavarhúzó mellé rakja a dobomat? Prédának? Most mi lesz? „Zeneileg” ugyan nincs baj, a dob másik oldala is rugdalható, de a lelkem! Ki foldozza be? Meg a lóvé: legalább

35