Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet

— Kese odaadta a kulcsot. Dob nélkül nem játszhatunk, ez belátható.

— Be. Az ott...

— Igen. Sztálinváros.

A helyiség túlsó végében ült (mintha tegnaptól maradt volna ott): Sz., a szaxofon ista. Messze volt, igen: még sose mentem ennyit a Tulipánban (maximum a dobig: feleút).

— Jól beült — mondtam.

— Igen, elég fura krapek — szólt halkan Fecó. — De nem rossz. — (Ki tudja, ezt mire értette; nem rossz: ember, zenész, apa, fiú, férfi .. . Párttitkárnak nem volt jó [rossz volt], mert kirúgták, még 58-ban. Puhára esett [így mesélte Fecó]: másnap már a d.-i Melody-ban zenélt, bús, remegő dalokat.)

— Szia— mondta, amúgy Fecósan —, örülök.

— Sztálinváros, ugye? — mondtam, mosolyban.

— Az — felelte. — És bennem, apa, a Dunai Vasmű.

Leültünk. — Nem megyünk? — néztem Fecóra („hiszen együtt a trió. Sz. arca: Csontos és bajuszkás és kemény és őszinte ... Jöhet velünk! Vagy mi vele?”)

— Mehetünk — szólt Fecó.

Süvít Kishalom felé a remek Skoda: benne a trió. Az új tag vezet: Sztálinváros. (Ő szervezte nekünk a lakodalmat,ő vezet,ő fuvaroz, ő . .. Mindent neki köszönhetünk, még azt is, ha karambol, és meghalunk.) Komoly, értő arccal ül a volánnál. Megyünk, utazunk, fut szembe velünk az esős vidéki táj. „Micsoda változás!”, gondoltam. Álom helyett a technika repít, és nem a múltba, hanem egyetlen falu felé. Kékes, lengő árnyak helyett hús-vér, élő emberek közt ülök (bennük a lopott Henessy). A táj, amely elmarad, mint egy előadás, a földi valóság maga: minden az, ami: felszántott, elboronált, bevetett, kivágott.. .

Mellettem, az ülésen, a kellékek: pergő, lengő-csinn, lábgép. Valamint a fekete, szegletes tokban Sz. szaxofonja. Mit tud? Ő, és gazdája? ... A csontos, becsületes, mokány arc nem arra utal, hogy jó zenész; inkább tűnik jó párttitkárnak. Fecó fáradt, álmatag arca, az én gyötrött, zaklatott fizimiskám ... Mi inkább látszunk basevistának, mint kommunistának.

— Micsoda idő — mondta Fecó. — Szar, nedves idő.

— Mindegy — mondta Sz. — Nem a szabad ég alatt játszunk, hanem a kultúrházban. Laci, voltál már lagziban?

— Nem én — mondtam (szinte önérzetesen).

— Csak az első tíz óra nehéz — mondta —, aztán már mindegy.

— Mi mindegy?

— Minden.

Fecó hallgatott, egyetértőén. („A patvarba”, gondoltam, „ilyen veszedelmes dolog egy falusi lakodalom?”)

Feltűntek a falu házai. Szép, tiszta, gondozott porták; nem, nem oly vertfalúak, tornácosak, mint D.-Alsó felé. (Erzsi ... hol vagy? Jó lenne, ha itt lennél, elférsz a fekete tok tetején. Igen, kissé elfelejtettelek az elmúlt napban, de még jól emlékszem D.-Alsó állomásra, és rád, a lakóra, a nedves betonúton fel-felvilián arcod, veres hajad, barna bőröd, sűrű fogsorod . .. Szeretlek. Ha életben maradok a lakodalom során, repülök hozzád, talán épp az álom chartergépén, amelyet oly sikerrel használtam ma . .) — Sűrűsödik a falu, mint Erzsi fogsora. Ä főutcán autózunk, boltok során; amott a templom, körűié a temető; iskola, közért, kocsma — s a kultúrház.

Kétszárnyú, földszintes, sokablakos épület (az egykori kastély; a kapu felett még ott a címer helye).

34