Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet
botorkálsz. Sérült vagy; ha Fecó nem danászna, már meghaltál volna. S mindez azért, mert megálltál a Birkacsárdánál, engedve Beke és Lia felszólításának, kik reggel vagy talán tegnap óta ott ülvén: megharapható, szelíd, nem-visszaütő embereket vártak ... És lettetek ott préda nekik: te meg Szekeres Fecó. — Jó, hogy eljöttünk — szólt Fecó. — Untam őket. — Én is — mondtam —, de nem volt más. . . . „Minden viszonylagos”, jutott eszembe, akaratlanul, Lia visszatérő mondata; olyan lehet ez neki, mint az én „friss-üdém” ... De nekem: elmúlt, hála ... kinek is? Elvirának?, a pálinkának?, nem, nem, magamagától múlt el ez a, ez a, ez a . . . Huhh, még visszajöhet, akár most is, más formában, „ez a, ez a, ez a”, tán el is kezdődött?, ki m«nt meg?! — fecó — nyögtem, hogy elmúljon. — Mm4en viszonylagos! — Tudom — mondta; tovább ballagott, és „dalolt”. (Nem jó szó ez arra, amit csinált: „jött belőle” a dallam, no. Nem énekelt, nem danászott, nem dúdolt, hanem ...) „Minden viszonylagos.” Miért gondolok erre annyit? És ezzel együtt: Liára. Pedig igazán utálom. Vagy mégsem? Érdekel? Szeretem, és azt hiszem, hogy gyűlölöm? „Minden viszonylagos..." így kerülök vissza hozzá a nap végén (elején?, nagy hajnali utazó vagyok újabban, lásd Erzsi!), „Lia”, szólok és ő is, „minden viszonylagos.” Haja még mindig fekete, vállára hull. (Hát hova hulljon? „Földre, fejestül”, mondaná erre a báty, Beke.) Lia: meztelen és alabástrom; engem várt. Tudta, hogy rabul ejt, tapadok pofátlanságára, mint légy a papírra. Vonz a szemétsége, hogy megtudjam: miért ilyen? Hogy’ lehet ilyen? — Tényleg, hogy? — szólt Fecó; s fogy az út (nyaralótelep, D.-Felső). ... Lia pőrén áll az ajtóban. Haja a vállára, satöbbi. Most elfelejtem, hogy ő „rossz”, mert vonz (hadd higgye!), hogy megtudjam: ki ő. (Tudom, de nem vallom be. Se neki, sem magamnak.) „Lia”, szólok, „tudom, hogy te más vagy, mint a birkás csárdában voltál. Az, hogy ott aljas, neurotikus, sunyi némber valál, az nem igaz. Te más vagy. Te: jó vagy. Igen?” — „Jó”, súgja Lia, s fekete haja, satöbbi. Dúl a libidó: elfelejtődik, hogy ki kicsoda (who’s who), a lényeg a támadó, feszes férfierő s az alig menekülő öl! Szép és nő ez az aljas Lia, haja a vállára, erotika zeng, hibátlanul. (Vastag, simabőrű combokat láttam ott a patakparton, méretes farpofák fogták közre a női nadrág csipkés csíkját. ..) „Minden viszonylagos”, súgom, Lia a karomban, haja száll, etc. Követem vágyam végletes irányát, a nyoszolya felé mutat, mely megvetve, jóelőre, rózsalevél borítja, színes a látvány, Lia fekete és alabástrom, aztán a piros rózsa, zöld a levele, barna tüske a hátam közepébe . .. Színorgia. Még a halál is (mely leselkedik, voyeur, kétségtelen), nos, ő is színezett, tarka, mint a bohócok . . .) és nem, nem félelmes. Liával szeretkezni: egy kis belenyugvás, minden mindegy, még a vén kaszás is bekopoghat („keep on knocking”, énekli Little Richard ...) — És énekelek (az út fogyásában; duett Fecóval). — Meg- és belenyugvást érzek: szerettem Liát, akit gyűlölök. Már minden mindegy; nem vagyok ember többé, vagyok, ami vagyok: képlékeny, rozzant, akarattalan báb, ösztönök foglya, béka, sár. Megérdemlem a halált, akár holnap is. — Little Richard — mondta Fecó a nóta hallatán. — Szeretem. Ma elénekeljük, instrumentális kísérettel. „Keep on knocking but you can’t come in.” „Kopogtass csak, úgyse jöhetsz be.” Jó szöveg, igen jó. Eljátsszuk, el én. Indultunk tovább a város és toronyi iránt. Ott vár, ami vár; még nem tudom, micsoda. Menjünk, Fecó. A Tulipán. A kedves, basevás presszó. Ismerős arcok: a személyzet, Edit, Ilona, s még a homokbani Kese is kikukkantott álmaiból, „megjött, Fecó, nincs semmi baj?” Néhány „nappali” vendég (fél hat múlt öt perccel), az asztalok plusz székek, a két emelet, és, igen, a hangszerek: a Steinway és a 26
