Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet

bravúros Premier (letakarák), remélhetőleg ott vannak a lepel alatt, senki nem lopta el őket, üres dobozokat állítván helyükre ...

Köszöntünk, egész kedvességgel — ismerős-ismeretlennek egyaránt s egyszerre — és irány: a zene. A muzsika. A hiány pótlása. Libidó, amely most nem éhezés, nem meredt nemiség, hanem: kell a mjuzik, s megértjük szavát. Teremtünk egy-két „dolgot” (dallam, ütem, harmónia, s mindez együtt), amely békét hoz sérült valónkba; mely elfelejteti Liát és Bekét; mely gyógyít, mint főzet, ősi; mely erősít, mint a szél; mely nyugtat, mint a forró, anyai ebéd; mely lelkesít, mint a zászló, ráírva a név, nevünk; mely otthont ad, hol elbújni kívánatos; mely kert, burjánzó, titkos, kék rózsák és digi- tálisz termőhelye; mely utca, esős, csillogó, és ha végére érsz, kisüt a Nap; mely mentség, vigasz, gyógyír, ajándék ... „Gyerünk, Fecó, lássunk hozzá.”

... És most, tisztelt nagyérdemű: zene! Fecó: téma indul. Az, nem más, mint amit a leveles-ben dúdolt. Finom, érző, túlvilági dallam, szomorú is talán, de inkább: katar- tikus. Szomorúság, amely felold, megjavít, felemel (leírni nem lehetséges, még én, Ágost sem tudnám visszaadni szóban a muzsikát; kísérem, s ez is valami). — Szól a lassú zene: Instrumentális vallomás: életben maradni jó. Ezt látom Fecó fehér arcán, szőke fején is: most örül, hogy megúszta: hogy nem holtként hever a szakadék tövén, ahova a delirium csúcsáról lezuhant (égnek emelt karja sem mentette meg); hogy nem kóborolt el a halálig, elmerülvén a ronda ingoványbán a d.-i kiserdő közepén; hogy visszatért a sötét öntudatlanságból, az álomtalan, örök éjszakából. Megúszta, igen; és most basézik: jobb, mint valaha. (Lehet, hogy érdemes megjárni a poklokat? Mélyebb, s talán igazabb a zene [és a szó], ha ,,túlnan”-ról tér vissza az utazó, s a mű, amit teremt, igaz immár, mert feldúsult a másvilág lehelletével?...)

Csendesen, figyelvést a Tulipán: a vendégek, és a személyzet is. Érzik: több ez a mjuzik. Több, mint ami. Dal, de himnusz is: fenséges zenéje a hitnek. Hisszük, hogy érdemes megmaradni; hisszük hogy élünk, élhetünk.

Boldogan keltünk fel a nóta végén. Minden megbocsájtatott (amit el sem követtünk). Szemünk örömös, csillog: lát és telik, ismét. (D-Felsőben már oly üres volt, mint egy várakozó sírgödör.) Lépünk, ütemre, a bárnak pultjához, s ülünk, fel oda. Edit (szőkén, mosolyban): — Szia. Jó, hogy itt vagytok, gyerekek. Borzalmas csend volt errefelé.

Ilona... „hátulról” szól, nekem: — Lacika, hoztak magának egy csomagot. Egy dossziét. — (Meglehetős nehezen mondta ki a „dossziét”.) — Benn van a főnöknél.

Benyitok. Kese az asztalnál ül; ernyős lámpa veti fényét. ír (feljegyez?; jelent?; összead-kivon?; elemez?; fényit?; szeret és leírja?). Felnéz. Arca kisimul, dús szemöldje emelkedik. Füle is mozdul. Örül nekem. De miért? „Csinos vagyok, kétségtelen, de eddig még csak a nők szerettek ...”

— Jónapot — mondta, s hátradőlt (nagy „meleg” kezeit hasa felett össze). — Örülök, hogy látom. Megszokott nálunk?

— Igen. Nem szököm meg.

— Helyes. A lányok szeretik.

— Milyen lányok?! —(Riadalom; mintha valaminő kérdés rejlene: „A lányok szeretik, és a fiúk is szeretnék, jössz-e, anyukám?)

Kese: — Hát a személyzet. Edit, Ilona.

— Köszönöm. Jólesik.

Néz, mereven. Mi a fenét akar? (Tudom, mit akar; de szólni, szerencsére, nem mer.)

— Öö ... Ilona azt mondá, hogy kaptam egy dossziét.

27