Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet

Megszólítsam? „De jó, Elvira, hogy megtalállak én!” Szép ő, lenge orvosi lélek, s most vásárol: képlékeny tehát, nem zavar el, nem tilt. ígértem: felhívom (arra, hogy szeressen.) De azóta megérkezett into my life: Erzsi. Szeretem s szeretőm. Mit tegyek? — Elvira szelíd és szőke, mint az álom; ruhája áttetsző, erotikus vonalak dominálnak (szó: tőle, orvosi). Keze finom-fehér, válogatva mutat a savanyúság irányában. Csuklóján karkötő: arany, nem-bizsu, naná, orvosilag él ő, gazdag és jómódú, valamint szégyellj a bizsut, le kell venni a munkanap elején (az arany, a valódi, maradhat, nem szólja meg a kollégái beszéd). S a láb: karcsú és enyhén szőrös! Vonzó, igen (hála a pálinkának, újból.) Odamegyek, oda én . . . — Kér valamit!? — dörrent rám a csapos ... A büféhez álltam, anélkül, hogy észrevettem volna.

— Öö . . . pálinkát ittam ... ma reggel — mondtam ijedten.

— És?!

— Most is azt kérek, no.

— Barackom van.

— Príma. Meg ott — mutattam Elvira felé — a primőrök.

— Maga tudja — mondta a csapos, s elémtette.

(„Új hajtás: primőr gondolat a lélek mezején: Elvira!”)

A pohár után nyúltam, feldőlt, talán magától.

— Még egyet? — szólt a csapos.

... És Elvira távolodott; szatyrában a kisdinnye, mely ím, az lesz, ami: eledel. Nem mozdulok a büfé oltalmából.

— Egészségére, uram.

— Köszönöm.

Táncos kedvvel zúdult le, belém a pálinka.

„Nehéz, nehéz reggel”, gondoltam, „kétszer is padlón voltam.” Először a „frissüde”, aztán az „örökre-ottmaradás” a külteleki kocsmában ... És senki nem volt, aki megmentett volna. — Elvira! — ordítottam, és futva indultam, amerre eltűnt. Talán: utolérem.

A Benedek-rendi utcában értem utói (rögvest kámzsás barátnak képzeltem magam, aki lógó cingulussal követi álmai és bűnei netovábbját, a szőke Elvirát). Követtem. Ügyesen, konspirálva, meg-megállva, nehogy a sarkára hágjak. Erotikusság, igen: billegő tompor a fehér-áttetsző ruhában, szőröcskés lábak előzik egymást, topog a magassarkú topán, hej, Elvirám, ne nézz hátra, jön a . . . (Vágyteli voltam, kétségtelen; feldobott, s leeső a világ [D.] erogén zónáira. Erzsi, úgy tűnik, felszabadított valamit bennem, ami ez ideig szunnyadt, horkolván mélyen a tudatalatti tartományokban. Úgy tudtam, hogy nem kedvelnek a nők; elriadnak tőlem az első kedvesnek szánt mondat után [lehet, hogy vicsorítok közben?]. De Erzsi s ama „lázas” éjszaka [a tegnapi] bebizonyította, hogy van keresnivalóm köztük ... — Elvira megy, halad, egyenesen, mint egy sürgöny. Céltudatos; a cél, amelyet tud, otthona, a steril orvosi lak. (Réztábla a kapu alatt: DR. VEREBI ELVIRA.) Egyedül él, férjre és bejárónőre nem telik, még nem oly bőséges a jatt a klinikán), én se adtam neki egy vasat se, mikor rosszul lettem a koffein-injekciójától. — Követem, rendületlenül. Miért? Nem is tudom. Arról volt szó, hogy meg ment az elmezavaroktól: „friss-üde”, neurózis, delirium tremens ..., s a magánytól, mely mindennek oka, melyet igényiek, de nem tűröm. És most? Mi legyen? Megszólítsam? Felkérjem arra, amire bízvást nem alkalmas? Mentőöv? . .. Ő, így? És . . . Kinek viszi azt az átkozott kisdinnyét?

— El . .. Elvira . ..

18