Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet
BÓLYA PÉTER C-DÚR, FISZ-MOLL (Regényrészlet) 1963-ban D.-be, az alföldi kisvárosba érkeztem, hogy tánczenészként (dobosként) keressem a kenyeremet. 18 éves, álmatag és tanácstalan ifjúként kerültem a városba, s néhány nap alatt sok furcsa emberrel ismerkedtem meg: Fecóval, a zongoristával, társammal a duóban; a Tulipán presszóval (munkahelyemmel) s a kedves személyzettel; Bekével, a félbolond íróval és Elvirával, az ifjú orvosnővel... S végül megjelent a „színen” Erzsi is, a titokzatos, izgalmas nő s a szerelem ígérete ... . . . Erzsi halkan szuszogva alszik; én: virrasztók. Fény van, ád bőven a kültelki hajnal, nincs sötétítő az ablakon. Körülöttünk félhomályos tárgyak: bútorok, pianínó, állólámpa. A csend. Nem éled az élet D.-Alsó körül, eltévedt szerelvény sem érkezik ... Felkelek. Érzem, menni kell. Vár az út, a mai nap. Öltözöm. Erzsi alszik, mélyen, békén. ,,... De jó valahol ott lenni”, gondoltam, amint kiléptem a folyosóra, „... ennél csak egy a jobb: elmenni onnan.” Út: ,,be”felé, a városba. Vár a city. Lelkem üde, friss. ,,Ó, drága Erzsi, most: micsinálsz?” Fekszel alvást? Ébredezel? Keresel? Engem s a tegnapi estét? Az út még „dűlő-”: kétoldalt őszi földek (távol a jegenyesor, amelynek mentén a busz porzik D. felé). Poros szekérút a talpam alatt. De amott, a párában s felette már látom D. tornyait (Tanács vb, római katolikus templom, víztorony; jól ismerem már a várost, láttam álmomban elégszer). Megyek, talpalok: D.-Alsó és D. között. Utam: biztos, egyenes. Mennem kell, el-s-oda. — Erzsi, hol vagy? Most. .. most botorkálsz ki a homályos-hűvös fürdőszobába („fél hét”, mondja a remek Rakéta), fáradt, gyűrött arcot mutat az új tükör, hosszú volt az éjszaka, illetve: rövid az alvás, kence kell, púder, rúzs, s megértjük szavát. Vár, oda„benn” a városban, a férfiak serege. Nem tudják még, hogy engem szeretsz. — S kész az új arc: Erzsi friss, üde (mint én; megmosakodtam a harmatban; még van; nemsokára dér lesz s hó talán); új kapcsolatok várják a megújult városban, Erzsi készül, s „kikészített” már, nem engem, önmagát (önmaga az!), frissen, üdén, fiatalosan kacsint a friss, üde tükörbe, elfelejté az éjjeli strapát, neki az?, bizonyára . . . Házak között vezet már az út, öreg paraszti porták, nádtetős is köztük, dőlt és vert fal, tornác (némelyik fafaragott), kerekes kút, „kis kút!”, nóta, három-négy, hiányzik a zenei szó, dúdolok, nem a „Kis-kút-kerekes-kút”-at, hanem valamely Presley-szá- mot, lassút, érzelemdúsat (most ez illik),! „Love me tender, love me long, never let me go ...” — Kihalt a „falu”, a d.-i előváros; tán lakatlan? Áh, nem: már bizonyára dolgoz a lakosság, „fél hét múlt két perccel”, csak néhány bajszos öreg kél most, köpetet köhögve az ágy szélén, kimegy, körülnéz az udvaron, fel- is talán az égre (megszokás a i égi, dolgos időkből), aztán visszamegy a házba, pálinkát keres a szekrényben, nincs, pipára gyújt... így, menőben a hajnal s a reggel, D.-Alsó és D. között. Szomorúan, mert szomorú vagyok. Okom nincs rá, de: post coitum omne animal triste est „(közösülés után minden állat szomorú”, közmondás, idézve apám dr. Ágoston Ferenc, kandid.). Szomorú, mert az vagyok. így, ok nélkül: elfogadható. Oktalan szomorúság. Pedig szép a reggel: 14
