Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet

fű-fa zöldell, néhol már sárgáll és vörösell, közel az ősz; az ég nyugodt, felhőtlen; a föld kemény, tart; a házak és környékük a lakók jószívéről tanúskodnak; vár a város: Elvira, Beke, s talán ma már Fecó is. Zene lesz s öröm, és béke és boldogság. Nem-ivás. Erzsi se jön „be”. (Miért nem?) Zene-játék után békés otthoni alvás. Friss, üde ébredés. Végtelen bizalom. A jövő kóstolgatása. Tervek. Pontokba szedve a győzelem okai. (Reggel tűz be az ablakon; a konyhában Berkesné zörög, halkan, de jelentősen.) Fekszem az ágyban, karom a fejem alatt. Felnőttem; ma fel. Nem félek, nincs ki lenéz, megaláz. Tisztel a város és lakóserege. Jó zenész vagyok, jó író, szép, üde, friss kölyök.. . (Minden „üde-friss”, mióta megmosdottam a harmatos fűben...) Szeret: Elvira és Erzsi, s rontásomra nem szövetkeznek. Edit: fiús-lányos barát; kedvel . . . (Kopogás: „Lacika, kér levest? Azt főztem reggelire!” „Nem, mami, ma nem”, szólok, s tovább álmodom.) Szép és jó és üde és friss a Tulipán terme s a játék, a győztes basé. Bravúr a Szekeresé: futam, remek, az Élet zongoráján. Beke érkezik; szerény: tudja, hogy „jobb” vagyok: a szó mestere, igazi tehetség. S vonulunk a hajnalban: én és mögöttem a sereg: D.-emberei. Kezemben a vezéri zászló s a tamburmajori bot, fel-le, mint az érzelem. Követnek, mert tudják, hogy jó az irány: fenséges, diadalos haladás (kés a vajon) át az Élet sűrűjén, szegélyezve az örömmel, sikerrel, boldogodással, könnyű emésztéssel s az örökélettel . . . (Kopogás: „Megettem, Lacika, a reggeli levest!”) — Felkelek, az álomnak vége; a vécére szólít feszülő, boldog hólyagom.

Út: telis-tele elhatározással: mától bátor, kemény, ügyes, okos, friss, üde leszek . . .

Fáradtan a dűlőút szélére léptem, leültem az árokpartra. „Friss, üde . . .” Beteg, visszatérő gondolatok. Minden „friss és üde”. Ez már.. . talán ... az őrülés jele? Az első lépés az ösvényen (fekete, szegélyezett), melynek vége a rácsos ágy s mögötte: „Friss és üde . . . friss és üde . .. friss és üde .. .”, más már nem jő a vizenyős agyból, görcsös ujjak a rácson, szem helyén holt, fekete gödör . . .

Ültem, fáradtan. Szólt fejemben a riasztó dal: „Friss, üde . . . friss, üde . . . friss, üde . ..”

Hihetsz nekem, Zsuzska, nem hazudok.

Telt az idő az árokparton. (Ültem, merő félelemben, s vártam, hogy elmúljék a „friss-üde”.) Senki sem jött az úton, üres volt az elővárosi falu. Senki nem szólt, égen-földön, pedig most jól jött volna egy hites szó, egy felemelő mondat, a (egy) csengő ének, ami elűzi a keringve vissza-visszatérő, rettenetes „friss-üdét” . . .

Aztán lassan elmúlt. Kitisztult a fejem, mint az ég: felhő és gondolat sem zavarta . . .

Felálltam, fel én. Elindultam, ismét, a város felé.

... Ki e bús faluból, hol senki sem lakik! Mind elment a városba, D-be; látom a porban lábuk nyomát; egy se vezet visszafelé, D-Alsóba: az enyémet (a tegnapit) már széttaposta az ellenkező-k serege. — Kutya hörren; ő: él; az egyetlen a mai reggelen. Lánc csörren a kerítés megétt, végén rőt korcs. Öreg, komor eb. Ön magát őrzi, nem a házat. Rámpislant csipás szemével, vakkant, erőtlen. Mögötte az árva kert, őszirózsa virul s virul ... — Sétáltunk a Rózsadombon: a muterom és én. Nyaralásból érkeztem, barna voltam, szemét és szemtelen, vad, dühödt hónapok utáni, folyt a sör s a vér a Balaton napos partjain, a sz-i disznóságok ereje élt bennem (ez volt az első kamaszkori vakáció, a libidó hajtott a tettek felé, elmerülni ölésben és ölelésben, még a zene is elfelejtve olykor, ó, borzalom . . .) Unottan ballagtam anyám mellett. „Beszélgessünk, kisfiam, olyan régen láttalak.” Szelíden, félig-őszen sétál a dombi utcán (igen, sétál; nem megy, fut, rohan, hanem . ..), „mesélj, milyen volt a nyarad?”, kérdezi, és sétál, „jó”, mondom, „jó nyár volt”, „lefogytál”, szól ő, „igen, le”, így én, hát mit mondjak?. . . Kutya hörren a kerítés mögül, utálom és félek tőle, anyám odalép, „jaj, de helyes kutyus”

15