Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Féja Géza: Hajnal utazás: Magyarok csodája: elbeszélések
Majd mintha zuhant volna. Madár szédülhet így, ha szárnyát sebzi a nyílvessző. Menynyi halál! Csupa intés: Ember, vigyázz! Ne rohanj vesztedbe! A sors, íme, megmutatta néked isteni irgalmasságát. Fuss biztonságos földre, okosan tenyészni, mint a répa meg a káposzta. Igen, a sors megragadta, megrázta, fülébe kiáltott: Vigyázz! Ő pedig ugyancsak jól vigyázott, elsőnek hallotta meg Thököly tárogatóját. Thököly Imréért áldozott mindent. Az ő ügyének a koldusa. Hogy Imre úr csillaga lehanyatlott, mindenét elveszítette, csak ez az odú maradt, öt gyermeke és puszta élete. De vajon az élete csakugyan megmaradt-é? Érdemes volt mindenét adni Thökölyért? Csak töri a fejét, és sanyargatja szívét: vajon igaz volt-é Thököly Imre? Talán nem volt az, de fölemelte fejét a magyar téreken az Igazság. Hogy is nevezték? Közigazság és hitbéli szabadság: egy árva nemzet igaza és a sanyargatott lélek isteni jussa. Hát ezért adott mindent, s nem a nyalka, hányaveti Thökölyért. Óh igen, mint bújtak elő akkor az emberek, akár a tavaszi füvek friss dárdái. Mint a rügyek. Üldözött prédikátorok, megvetett iskola- mesterek, dühükben fuldokló kurtanemesek, szökevény jobbágyok, magyarrá hevült burgerek. Jöttek, mint az áradás. Kőtemplomot emelt ekkor a protestáló hitnek fatornyos kalyibák helyébe. Iskolát épített a siralomba és öngyilkos közönybe süppedt falvaknak. Rengett a föld, és délszínre jött az elsüllyedt ország. Az árulók hordája gyalázattal, lihegve futott Bécs felé. Ezért volt minden, és érdemes volt ezért. Most már Thököly sincsen, csak vérszopó generálok, csak poroszlók, prófoszok és spionok. Oldalukon az ebhitű, áruló magyarok, idegenvezetők, akik zárt ajtók mögött sápadt gyertyafényben suttognak. Júdáspénzt olvasnak, és kereszttel jelölik meg a kiszemelt vértanúk házát. Óh, ebben a borzalmas tűzben angyallá tisztul vagy Júdássá romlik az ember. Csak Munkács áll még, s ormán Zrínyi Ilona meg a gyerek, a Ferkó, a rebellis sarja- dék, akinekágyúszó az ébresztője, kürtszó az altatója. Munkács falai közt parázslik még a tűz, nem is szabad kihunynia, fellobban majd, hogy belevakul a világ. Kába remény? Sovány vigasz? Nem! Az asztalra tekintett, ott feküdt saját írása, s úgy mormolta, mint a férfiak szokták az imádságot: Miraculum Hungarorum . . . Magyarok csodája . .. Munkács és Munkács. Erre gondol hetek óta. Egy asszony tartja az utolsó hídfőt, melyen keresztül talán még üdvözülhet egy árva nemzet. Magára hagyhatjuk-é? Bírja-é, bírhatja-é, ha nem dobbannak felé a hűségben maradt szívek? Tisztelegni kell az asz- szony előtt, tudja meg, hogy nem ví egyedül. Nem csupán Thököly hitvese, helytartója, hanem a magyar szabadságé. Úgy érezte, hogy esküt kell tennie: — Én, Dávid, akit kurucnak nevez az elárvult község, akit lángra lobbantott egykor Vitnyédy István nagy szíve, amaz égő csipkebokor, aki Thököly mellé, az igaz ügy is- tápolására doboltattam Kassa városát, deres fővel és sebekkel megrakott lelkemmel odaállok az Eljövendő zászlaja alá. Isten engem úgy segéljen! A talpas óra éjfélt ütött. Fölállott, mint katona a vezényszóra. Nincsen már gondolkodni való. Mikor rival It a kürt, zendültek a rézdobok, igen, akkor természetesebbnek tetszett a halál az életnél. Ilyet érzett most is. Összevonta vállán a prémes kabátot, halkan, vigyázva kiment a házból, végig az udvaron a hátsó kapuig. Kikémlelt a nyíláson, és óvatosan megnyitotta a kiskaput. Péter mészáros lépett be vastag bundában. Visszatértek a szobába, állva, sokáig egymás szemébe néztek. A nagy fejű, szelíd pillantásé Péter a szikár, égő szemű Dávidra. — Vállalod-é igaz szívvel? — Vállalom tiszta szívemből. Úgyis arra szekerezem vágó jószágért. Megpihenek egy közeli faluban, s éjjel föl a munkácsi várba. Jó vezető akad ottan. Majd térdre borulok asszonyunk előtt, és átadom leveled. Dávid matatott az asztalon, rejtekfiók ugrott elő, levelet vett ki belőle, és átnyújtotta: 10
