Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Féja Géza: Hajnal utazás: Magyarok csodája: elbeszélések

— Rejtsd el jól!

Péter csak bólintott. Azután percekig tartották egymás kezét, s elindultak a kiskapu felé.

Midőn Dávid visszatért s megállott a szobában, úgy érezte, hogy a csúcsra tért. Összekötötte a múltat a jövendővel, elvégezte dolgát ezen a baljós csillagon. A többi már nem az ő gondja. Állt, s megenyhülten maga elé nézett.

Ekkor nesztelenül megnyílt a szomszéd szoba ajtaja. Ott állott fehér köntösben a felesége. Mária, arcán a virrasztás megtört fényével. Káprázott Dávid szeme, egy pillanatra úgy vélte, hogy jelenés. Azután ébredt rá, hogy Mária áll itten, az ő Máriája. Boldog, akinek ilyen asszony adatott. Felesége feléje lépett, s ha ajka nem is mozdult, szeméből szólott a kérdés:

— Hát mégis?

Dávid bólintott.

— Miért? — kérdezte Mária.

— Mert nem tehettem másként.

Öklével homlokára vert:

— Itten talán másként határoztam volna, de akik itt lakoznak — s ekkor szelíden mellére tette jobbját — s akik fölöttünk járják az ég útjait és ennek a vérrel locsolt földnek a lelke így döntöttek.

Az asszony ekkor úgy tekintett reá, amint csak a templom boltjára tudott nézni, ritka pillanatban, midőn a fohászkodás elragadottságba csap. Erőtlenül a lábához omlott. Úgy emelte föl az ura, karjára fektette, a hálóházba vitte, forró kezével, leheletével, csókjával életre serkentette. Elszenderedtek, mintha egymásba múlnának.

Ettől az éjszakától kezdve csodálatos nyugalom költözött megpróbált szívükbe. Dávid naphosszat gyerekei fejét simogatta:

— Az Úr szel majd kenyeret néktek.

És Vitnyédy úr leveleit forgatta, különös látomását próbálta fejtegetni: „Sopronii 30. jún. 1663. Az elmúlt hétfőn az égen egy jel láttatott estve felé 8 és 9 óra közben, az ég mintha tűzben volt volna, azonban egy kis felhő alól egy kétfejű sas jött ki, annakutána egy patyolatos fejű ember, ki a sasra rámenvén, aztat igen elvagdalta és utoljára két felé vágta, annakutána egy oroszlány jővén ki, kinek jobbik lábában fegyver lévén, az másikával az patyolatos embert megragadván lába alá taposta, és ezek után nagy seregek láttatnak, kik egymással harcolván mindkét részről láttatnak elesni, úgy hogy az ég mind veresnek látszott, azután úgy tűntenek el. Micsoda magyarázatja lesz ennek, megtanít az üdő bennünket.”

Eddig Vitnyédy István látomása. Dávid sokat töprenkedett felette, majd tovább vitte a látomást és megfejtette. Úgy látta, hogy mindenek végén megjelenik majd a bárány, és új életre kelti a patyolatos fejű embert, aki mi vagyunk: az árva nemzet.

Álmában pedig új jelenés vigasztalta: valaki végigsimította kezével forró homlokát. Angyal volt, vagy korán elhunyt édesanyja? Talán együtt a kettő? Egy lényegében? Ezen elmélkedett naphosszat, mint a halálra szántak, akik életük végső gondját mor- zsolgatják, hogy tiszta békével kelhessenek át a túlsó partra.

Ám lassan elérkezett a tavasz is dél felől, barkákat csókolt elő a nap, lágy vasárnap reggel derült Kassa városára. A templomban szokott helyén ült Dávid, a város rangjától megfosztott kuruc főbírája. Éppen befejezték a zsoltárt, midőn berontottak a poroszlók. Tudta, hogy érette jönnek, fölállott, meghajtotta fejét az oltár felé. Azután az asszonyok padsorához lépett, megállott felesége előtt, ugyancsak mélyen meghajolt, majd a poroszlókat szólította:

— Mehetünk!

11