Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Féja Géza: Hajnal utazás: Magyarok csodája: elbeszélések

— Én édes fiam! Én édes fiam!

Tudták mind, hogy Jancsira gondolok. Ekkor fölállott legidősebb fiam, a Mihály, aki ugyan kevés beszédű ember, de annál inkább állja a szavát. Felém fordult, és így szólt:

— Édesapám! Megszaggatja a mi szívünket, ha maga elmén. Mégis arra kérem, tarisznyádon föl, menjen végig a falvakon, városokon és országutakon, s ne térjen vissza addig hozzánk, mig a mi Jancsinkat haza nem hozza.

— Ezután zsebükbe nyúltak a gyerekek, bankót tett mindenik az asztalra, én meg föltarisznyáltam és elindultam.

— Pestre utazott?

— Elsőnek oda, ahelyre, ahol vót a gyerek. De ott senki sem tudott róla. Ám a kapunál állt egy ember, már tudja, olyan, aki ki s be faggatja a népeket. Parasztformájú ember vót, hát őt bizgattam. Tőle tudtam meg, hogy Miskolcnak vitték.

— Utána ment?

— Utána én, de ott se tudtak róla. Azután mentem keletnek, mentem délnek, vasúton, szekeren, de gyalog is, ahogyan jött, és mindenfelé megállítottam a népeket: nem látták-é az én Jancsimat?

— Megtalálta végül?

— Meg, a Tiszánál. Hidat építettek. Este vót, ott feküdt a szalmán egy barakban, pokróc terült rajta. Sápadt vót és sovány. Nyakamba ugrott, és csak sírtunk. Később mesélte el, hogy azt a tenkinát szétoszlatták. Ő meg szégyenkezett nagyon, amiért elhagyott minket, és ide jutott. Mert szemérmesek vagyunk mi, kérem. Maga tudja!

Megérintettem a kezét:

— Tudom.

— Most azután otthon van. Megint piros az arca. Együtt vagyunk.

Az autóbusz megáll egy tanyacsoportnál. Katona száll le. Mikor ismét útnak indulunk, megint megszólal az öreg:

— Minek tartunk katonát?

Meghallja egy előttünk ülő apró emberke, aki sohasem lehetett katona, s ezért megátalkodott háborús párti:

— Azért katona csak kell!

Az öreg nem hagyja magát:

— Kell? No, minek kell? Hát vót katona mindig, mégis begyütt mindenki. Begyütt a tatár, a török, a német. Begyün, aki akar. Hát akkor minek a katona?

Megszólal egy legény, aki már némi történelemszemléletre tett szert:

— Nono! A török a mi falunkba nem jött be, ámbátor minket se a katonák védtek meg. Nagy vadvizek vettek körül minket, a gázlókat meg csak mi ismertük. Hozzánk ugyan be nem jöttek.

Érre azután megalakult az ősgyűlés, a népi parlament, egyre-másra jelentkeztek a szónokok, és a felszólalókat számosán üdvözölték. Azt mondja az egyik:

— Most is az vóna jó. Bár jönne egy nagy vízözön, de úgy, hogy mi megmaradjunk.

A másik:

— Csak a végén bárka ne kössön ki valami Néval.

Erre azután kitört a nevetés, mert sírni is lehet ezen, meg nevetni is, megborzongani szintén, mert íme: özönvízre gondolnak az emberek, mérhetetlen vadvizekkel szeretnék körülvenni a falu határát, hogy egyedül lehessenek, mint egykor a nagy pusztán.

Szomszédom már kikapcsolódott a vitából. Nem ví. Megelégszik azzal, hogy a Jancsiból mégsem lett martalék. Az autóbusz végre megérkezik a város főterére. Búcsúzunk, és ki-ki megy a maga dolgára. Kora reggel van, hazafelé ballagok. A Kossuth- szobor körül üres a térség, lelket sem látok. Itt áll Kossuth, és rámveti lázas, lelket nyitogató tekintetét, mintha kérdezne.

6