Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Féja Géza: Hajnal utazás: Magyarok csodája: elbeszélések
Én pedig lehajtott fejjel, bévülről válaszolom, hogy nagy gondok között halad az idő, s ha bévül nagyon fáj is egy hely, ahol tudvalevőleg a lelkiösmeret székel, azért előre, az engesztelő belső rendeződés felé tart a világ. (1954) MAGYAROK CSODÁJA így ül két álló hete magányosan egész éjszaka. Már elsőt kukorékol a kakas, ő meg csak ül magába süppedve. Március jár, de itt a Fölföldön — amint Vitnyédy István nevezte ezt a tájat — hegyek között tél ez még nagyon. Északról csak fú a hideg szél, árad a jeges lehelet, de téliesen fűteni restell már az ember. Éjjelre éppen hogy langyos a vén kályha cserepe, hát prémes kabátot kerít vállára, úgy ül a pántolt széken. Pedig járkálni szeretne fel s alá, de a másik szobában alszik az asszony, és fölserkenne. Alszik, vagy ő is virraszt? Bizonnyal virraszt, de akkor még inkább facsarná a szívét, hogy embere egész éjjel csak jár-kel. Hát inkább ül a tölgyfaasztal mellett, előtte irományai, fölötte polcokon könyvei, senkinek sincs annyi könyve Kassa városában. Magányos gyertya ég, néha bánatosan serceg, mintha sírna. Sirat valakit? Jelt ád jó előre, mint a vészek madara? Mégsem koppant rajta, mert hogy így elült, moccanni is rest, mintha megdermedt volna, pedig lüktet az agya, érzi, midőn homlokára helyezi meleg, szikár kezét. Pedig mennyit tevékenykedett a városnak házában, követségben, csatában, viták hevében, lovának hátán s irgalmat nyikorgó szekéren. Lüktetett, lelket és igét ontott szerteszét, mintha országnak szíve volna. Most meg csak ül éjszakáról éjszakára, balsejtelmek fúnak feléje, ellene támad mind, aki eddig mögéje sorakozott. Egyedül maradt, szembe kell néznie sorsával, életével. Eddigelé egyszerre csak megszólalt a belső hang, s kardot rántott, pennát fogott, vagy forró szavakat küldött csatasorba. Ám most bévül csönd támadt, némaság honol, s lassú hömpölygéssel áradnak emlékei, mintha még ők is búcsút akarnának venni. Mit cselekedhet ilyenkor az ember? Tenyerébe temeti fejét, hagyja: jöjjenek gondolatai. Hogyan is volt? Gyerekkora Nagyrákón telt, erdő szélén, hegyek ölében. Ám egyszerre otthagyták; ő még legénysorban, de bátyja, az Andris már tekintélyes bajszú férfi volt. Elindultak és jöttek konokul, marcangoló fájdalommal a város felé, melyet Kassának hívnak. Sebzett szívvel, mert régen ülte meg a had Nagyrákót, IV. Béla királytelepítette ide őket. Őket? Az őst, akit Ráknak neveztek; talán mert rák jegyében született, s az időben az ember még közelebbi rokona volt a csillagoknak. Hát ide küldte a király határt őrző kapitánynak, miután a kutyafejű tatárok mindent feldúltak, megportyáztak s végül eltisztultak. Állani a végeken, szüntelenül vigyázni, virrasztani. Kóborlókkal, sanda tekintetű idegenekkel, medvével, farkassal viaskodni. Vadászat közben erdő mélyén nyársat forgatni, kupát emelgetni. Öreg ormokról szétkémlelni a világ négy tája felé. Azóta Rák magva elszaporodott, mennyi család szakadt ki belőle, s emelkedtek úrrá, nagyúrrá. Elmentek tányért nyalni, udvarnál lebzselni, donációt csikarni, népet nyúzni. Ők meg itt maradtak a gránicon. — Addig van itt ország, míg lovunk patája veri a gránicot! — mondogatta apja, akinek szilárd volt a hite, kemény a koponyája és harsány a parancsa. 7
