Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Féja Géza: Hajnal utazás: Magyarok csodája: elbeszélések

— Újra megnősült-é?

— Nagy sora van ennek.

— Kezdjük talán a sor elején.

— Mert tudja, egy gyerek több nékem, mint száz asszony. így szavaz maga is?

— Csak így.

— Mert az asszony csak asszony, a gyerek az meg gyerek.

— Tagadhatatlanul.

— Akkor megegyezünk. Hát tudja, én próbára tettem az asszonyokat. Hármat hajtottam el, mert rosszul bántak a pulyákkal.

— Hát a negyedik?

— Az bevált. Meg is esküdtünk.

Most egy kicsit hallgatni illik, így adjuk meg a lezajlott ünnepélyes eseménynek a tiszteletet. Néhány perc múlva kérdeztem csak:

— És a gyerekek?

— Hatot állítottam lábra, de a hetedik . ..

— Csak nem halt meg?

— Él a. És most már nem is hal meg.

— Beteg volt?

— Most már egészséges.

Itt megint hallgatni szükséges egy ideig. Hadd szedje össze magát az öreg, mert most eposz következik. Nemsokára neki is fog:

— Tudja, mindenféle szavazatok folytak a faluban.

— Színészek?

— Hacsak azok lettek volna. Olyankor jót nevet az ember. De mi sírtunk, kérem, valamennyien.

— Tán elveszett a gyerek?

— Bizony el. Tudja, jött egy nagyszavú ember, és szavazott. Fogadkozott, hogy ő mindenkiből új embert csinál. Szinte meg is szégyenültünk mi, akik a gyerekeket csináltuk, mintha valaminő hibát követtünk volna el. Ez az ember valami tenkinát igazgatott, és toborozta a gyerekeket veszettül.

— Talán technikumba hítta őket?

— Oda, oda! A gyerekek meg lázadozni kezdtek, mert azt ígérte nékik, hogy különb életbe iktatja őket, és övék lesz a világ — s szétmutat a téli tájon, melyen most haladunk át.

Csak bólintok. Én tudom, és a parasztok is tudják.

— így ment el az én Jancsim, a legkisebb, a hetedik.

— És hová vitték?

— Hát Pestre, a tenkinára. Aztán fél esztendeig írt is szépen, minden hó első vasárnapján, hogy jól van, csak fáj a szíve utánunk. Mi meg a következő vasárnapon gyülekeztünk és sirattuk. De meg is vigasztalódtunk, mert az ígéretek szerint a gyereket végül is valamibe majd csak beiktatják. Ám egyszerre elmaradtak a levelek.

— Nem írtak utána?

— írtunk mi. A Jóska írta a levelet, mi meg noszogattuk; ezt is tedd bele még!

— Válasz nem jött?

— Soha többé.

Megint hallgattunk. A fájdalom búvópatakja tört fel most. Hadd bújjék el ismét!

— Hát egy vasárnap délután csak együtt volt a család. Nálam gyövünk össze. Az asszonyok kukoricát pattogtattak a pulyáknak az udvaron, mi meg az eresz alatt ültünk. A gyerekek hoztak egy kis bort. Hát beszélünk, beszélünk, én meg egyszerre könnyezni kezdtem. Nem is tudtam mondani mást:

5