Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Féja Géza: Hajnal utazás: Magyarok csodája: elbeszélések
FÉJA GÉZA HAJNALI UTAZÁS* Hajnalodik, midőn útnak indulunk a tanyavilágból, a fagyott ablakok mögött szundikáló emberek szoronganak. Végre világosodni kezd, az autóbusz, mint a technikai civilizáció küldöttje, lomha testével tülkölve és büdösséget árasztva gördül végig a falun, és csak a tanácsházánál áll meg. A tanácsházát valamikor községházának hítták, és farkasszemet nézett a grófi kastéllyal. Ámbár ez a „nézés” csak olyan szókép, mert a községháza főjegyzője mélyen meghajolt a gr óf előtt, tehát legfennebb a lábát nézte. A grófnak pedig állandóan reszketett a feje, tehát mindennémű szembenézésre képtelen volt. Tízezer holdat birtokolt ez a gróf a határban, de csak akkor tért meg a földhöz, midőn a fővárosi mulatókból egészen kikopott, mivel ebből a mérhetetlennek tetsző birtokból már semmit sem lehetett kisajtolni. A gróf kóros tékozlása folytán ugyanis a birtokokon kerek tíz esztendeje nem történt beruházás, jövedelme ezért egyre csappant. A kínos pénzhiányt a birtok ura adóssággal és adóssággal pótolta. Utóbb azonban a bankok megvonták hitelüket, s ezt a kínos tényt az éjjeli mulatóhelyeken azonnal leszámítolták. Az akkori mulatók csodálatos szimattal vagy kémszervezettel rendelkeztek. Egyszerre mindenki tudta, hogy a grófnak befellegzett. A pincérek nem hallották meg a hívását, ekkor kezdett el reszketni a feje. A pezsgőt bizonyára a gallérja mögé önti, ha tellett volna pezsgőre. Föladta pesti legénylakását, és hazaköltözött birtokára. Történt pedig mindez 1936-ban, tehát a társadalomtudósok szerint a magyar feudál- kapitalizmus utolsó esztendeiben. A felszabadulás után pedig eltűnt a nagybirtok és a gróf is. Ma már 1954-et írunk, s itt ülök az autóbuszban a falu közepén. Úgy ismertem valaha, mint a tenyeremet. Jó lenne leszállni, de csak negyedórát áll itt a jármű, melyben egyedül maradtam. Várja az új utasokat, akik lassan szállingóznak. Fehér hajú, meleg barna szemű öreg kerül mellém. Ismerem még az ószövetségből, mert valamikor azt éreztem ebben a faluban, mintha ezer esztendő óta semmi sem történt volna itten. Két hold földje volt a szomszédomnak, s a földosztás még négy holdat ragasztott hozzá. Látom, az öreg megismer, de egyelőre nem szól, várja, míg megindul az autóbusz, mert akkor a zajtól a köröttünk ülők nem hallják annyira beszédünket. Az idő, mint látjuk, tömérdek áldást hozott, így óvatosságra is megtanította az emberiséget. Azelőtt, kérem, összevissza pofáztak az emberek, és mennyi bajuk lett ebből. Most azonban mindenki megtanulta, hogy a hallgatás aranyvaluta. Ám így is bajba jutottak? Igaz, ami igaz, de legalább nem kellett szemrehányást tenniök önmaguknak. Tehát mégis aranyvaluta a hallgatás, nem pedig hazugságokkal telenyomtatott papír, aminő a száz pengős volt, melyre egyszer csak bélyeget ragasztottak, és százezer pengő lett, a piacon azonban tíz pengőt sem ért. Állítólag valami pihent eszű pesti bankár találta ki ezt az égbekiáltó huncutságot. Lám, a számtant is azért verik az emberiségbe, hogy becsapják. Végre elindult az autóbusz, és szomszédom megkérdezi: — A feleségem elhalt, hallotta-é? — Most hallom. — Elhalt bizony. Hét pulya maradt. Heten, kérem, heten. * Az író hagyatékából. 4
