Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - SZEMLE - H. Nagy Erzsébet: Matijevics lajos: Vizeknek szarváról: [könyvismertetés]
MATIJEVICS LAJOS: VIZEKNEK SZARVÁRÓL (Földrajzi neveink) Szinte a könyvvel egyidőben jutott el a hír hozzánk, Magyarországra: Matijevics Lajos, a vajdasági magyar nyelv kutatója, az újvidéki Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézetének vezetője váratlanul elhunyt. Váratlanul és korán, alkotói erejének, tudományos munkásságának legtermékenyebb időszakában. Nemrégiben jelent meg szakmunkája a vajdasági magyar diáknyelvről, olvasmányos könyve (szintén a Fórum Kiskönyvtársorozatában) a nyelv pereméről, a jugoszláviai magyarság utcanyelvéről. Matijevics új kötete e sorozat múltat és jelent a mai ember számára egységben bemutató írásainak egyik darabjaként a Vajdaság földrajzi neveit hozza közel hozzánk, a nyelvészet eredményeire, a Vajdaságban folyó szervezett földrajzinév-gyú'j- tésre és feldolgozásra, valamint a szerző egyéni kutatásaira támaszkodva. Mégpedig úgy, hogy Matijevics könyve nem csupán adattár lett, nem csupán szaktudományi segédanyag, hanem élvezetes olvasmány, kicsit néprajz, kicsit történelem, kicsit földrajz és művelődéstörténet, illetve mindezekből táplálkozó, ismeretgyarapító írás. A szótárak, a levéltárak adatain és a friss nyelvi anyagon túl a szerző vallatóra fogja a hagyományt, a népköltészetet, a vajdasági települések történelmét, azért, hogy a földrajzi nevek vizsgálatával közel hozza hazáját „azokhoz is, akik sohasem járták széles falusi utcáit, nem leshették meg szikeseink virágzását, nem fújta szemükbe a szél a bácskai vagy a bánáti homokot, nem volt alkalmuk gyalogolni a szerémségi szurdokokban”. E három nagyobb tájegység — a Bácska, a Bánát és a Szerémség — történelmi és mai névanyagára támaszkodva érzékelteti a könyv minden fejezete az itt élő ember és a táj hűséges együvétartozá- sát. Bemutatja a jellegzetes vajdasági földrajzinév- típusokat, többnyire népi nevükön, az ott élő közösség által használt formájukon. A történeti névanyag és a jelen jól megférnek egymással, mint ahogy az évszázadok, évtizedek óta itt együtt élő magyar, szerb, román, szlovák, német nemzetiséghez tartozók — amint a térképek, határleírások, végrendeletek és a mai nevek tanúskodnak erről. Van például Magyar nagyutca, Szerb újsor, Román templom utcája, Szlovák utca, Cigányfalu. Az urak, bárók, grófok, kisasszonyok idejében meglevő társadalmi elkülönülést, és a nagybirtokosokhoz, gazdákhoz fűződő történeteket sűrítve őrzik a helyi, sokszor az illető hős nevét viselő földrajzi nevek. Amikor például a szerző Szabadkán Hartmann-né házát kereste (az asszony csirkegyáros volt), a házhoz vezető úton kísérője mindjárt Hartmann-né asszonysággal is megismertette: „kijárt a piacra, ... olyan katonásan ment, csak úgy dobogott . . . sorba kérdezte, mennyibe kerül a tojás. Az egyik tojásos kofa nagyon sokat kért a tojásért ... a tojásos kofának nem is maradt ideje, mert a Hartmann-né a kosárba vót. Beleugrott a tojásos kosárba, mind összetaposta a tojásokat. Csak úgy ropogott a lába alatt . . . Akkor aztán kilépett a kosárbul és a tojásokat mindet kifizette . . . Nem számított neki a pénz, mert ugye olyan gazdag asszony vót.” Az úri világból maradt nevekkel (Urak szőlője, Szemző István földje, Hartmann-né háza stb.) együtt élnek még pl. a betyárság emlékeit őrző helynevek, a Betyárvölgy, az Angyalban- di dűlőút, a Rózsa Sándor-féle nádas, az Angyalbandi csárda, főként Közép-Bácskában, mert e dimbes-dombos vidék mocsaraival, nádasaival, s az itt áthaladó fontos útvonalaival nagyon vonzotta a betyárokat. Az „embervigadó, asszonyríkató” csárdák ugyancsak a régiségek közé tartoznak. Több helyen volt Sárga csikó, megjelent a Fekete csikó is, a Fácáncsárda a vadászok kedvelt pihenőhelye lehetett; Petőfi versét idézi a kisoroszi Kutyakaparó, s minden bizonnyal a tulajdonos szűkmarkúsága miatt szűnt meg hamar a feketicsi Csepegtető, ahol nagyon lassan, szinte csepegtetve mérték a bort. S már az új világ jellegzetessége az Amerika vagy a Csantavéri Texas vendéglő, ez utóbbiban az ifjúság hevesen szokott viselkedni, hogy a Két pisztolyról már ne is beszéljünk. Jellemző a Vajdaságra — a máshol is természetes domb, halom, völgy, sor, dűlő stb. — köznevek mellett a salétrom, a só és a szik (szék) gyakori előfordulása. Főleg a salétrom, vagy régi nevén a salétromsavas só található meg sok földrajzi névben: Nagysalétromos-tó, Salétromtó, illetve rövidítve: Sós-tó, Sós-mocsár (e só a salétrom sója). A szék a szik változata, s jelentheti a sziksót, vagyis népiesen a széksót, szódát, ez pedig a víztartalmú szénsavas nátrium, amelynek lerakódása a szikesek „virágzása”. A szik nagy szerepet kapott lapályos vidékeken a térszíni formák és a tavak névadásában: Galamb-szék, Hosszú-szék, Kőhidi-székes (tavak); Határszékes, Öreg-székes (erdő); Nagylányok székje (lapály); Székes-mocsár; Széki (földrész). A Fehérföld és a Fehérmező is e táj virágaira, a salétromkristályokra utal. Ha már a vizeknél tartunk, lássunk néhány érdekességet! Hiszen Vizeknek szarváról a címe az egész könyvnek, s egy fejezetének is. E kifejezés etimológiai magyarázatként született, s bár ma már mint szófejtés nem helytálló, mégis igen szemléletes, találó régiség, amolyan népetimoló- giás, népi magyarázat. Megalkotója Vályi András, az első magyar föld rajzi lexikon írója (1796,1799). Rendkívül értékes, háromkötetes műve forrásanyag ma is a történész, a nyelvész és a földrajz iránt érdeklődő számára — archaikus nyelvéért pedig mindenkinek érdemes elolvasni belőle egy- egy fejezetet. „Légy jó egészségben Érdemes 89
