Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - SZEMLE - Albertini Béla: A fotó útjai: leletek a magyar fotográfia történetéből: [könyvismertetés]
A FOTÓ ÚTJAI Leletek a magyar fotográfia történetéből Úgy tűnik, hogy a hétnél is több szűk esztendő után végre jobb időszak nyílik a magyar fotókultúrára. A kiadás ugyanis régóta nagyon mostohán bánik ezzel a területtel. Néhány műszakitechnikai tanácsot adó könyvecskén kívül alig- alig jelenik meg kötet legjobb fotográfusaink munkásságáról. A kis számban kiadott fotóalbumok fő jellegzetessége, hogy valamilyen fotográfián kívüli szempont vezérli megjelenésüket. Többnyire egy-egy város, vagy tájegység bemutatása, amelyben a fotó lényegében csak az informatív eszköz szerepét tölti be. Az így kinyomtatott képeken zömmel a hír-érték uralkodik az esztétikai érték felett. A fotográfiával elméletileg, vagy történetileg foglalkozó művekről a hatvanas-hetvenes években még kritikailag sem szólhattunk, ugyanis ilyenek — néhány, a szűkebb szakmának szolgáló kiadványtól eltekintve — a nagyközönség számára nem jelentek meg Magyarországon. Bár ez az állapot lényegében ma is meghatározó — kivétel, vagyis önálló rendeltetésű fotográfiai album megjelenése igen ritka —, valami javulás mégis észlelhető. A nyolcvanas években két olyan hazai keletkezésű könyv is napvilágot látott, amelyek „par excellence” a fotográfia, annak története, illetőleg elmélete által szolgálják a közérdeklődést. (Szilágyi Gábor: A fotóművészet története. A fényrajztól a holográfiáig Bp. 1982. Képzőműv. Alap419 p.; Fotográfozásról. Szerk. és a fejezetbevezetőket írta Bán András. Bp. 1984. Múzsák. 406 p. [48] t., ill.) Ezért is jelent örömöt a folytatás a Leletek által. Végre egy album, amely alapvetően — gyakorlatilag, és nemcsak a nevében — képeskönyv; 445 fotográfiát tartalmaz. A képek a válogatást végző Szilágyi Gábor és Kardos Sándor szempontjainak megfelelő keresztmetszetet nyújtanak szinte a keletkezéstől napjainkig a magyar fényképezésből. Szándékosan fényképezést, és nem fotóművészetet mondok, mert a kiadói előszó — felelős szerkesztő Hajdú István —- tételesen is jelzi a művészet határainak feloldási szándékát, kifejezve ezzel a fotográfiának mint jelenségnek mindinkább tömegessé váló voltát. A válogatás, a sorrendbe szerkesztés alapja a történetiség, bár ez említett előszó aláhúzza, hogy az album nem azonos a magyar fotográfia történetével, „hanem a szemlélődő élvezetét, rácsodálko- zását tolmácsolja”. Indokoltnak érzem, hogy e kép-központú albumhoz főként a képek oldaláról közelítsek. Igen fontos eredménynek tartom, hogy a nyomdailag felidézett fotográfiák — reprodukció: Kardos Sándor — az eredeti képhangulat visz- szaadására törekszenek. Ez szándék — ha a megvalósulás nem is minden esetben hibátlan — a hitelesség-igény kinyilvánításán túl az élménynyújtást célozza. A Révai Nyomda által végzett kivitelezés esetenként a nálunk megszokott fotó-visszaadás átlagszínvonala fölé emelkedik. Nemcsak arról van itt szó, hogy a múlt század fotói a korabeli technikának (technikai fogyatékosságnak) megfelelően barnás tónusúak, a színezett, illetőleg a színes képek színvilága is lényegében a valóságosnak megfelelő, hanem arról is, hogy egyes úgynevezett festői stílusú fényképek nyomdai megjelenítése révén már-már a különleges (raszteres) papírfelület is érzékletessé válik. Ismereteim szerint erre a hazai gyakorlatban — színesben — még nem volt példa. Azt kell mondani, hogy az album nyújtotta képi élmény könnyebben elfogadhatóvá teszi az egyébként nem olcsó vételárat (389,— Ft). A képválogatásról szólva úgy vélem, hogy a magyar fotótörténetet valamelyest ismerők köny- nyen fel tudnának sorakoztatni egy hiánylistát vagy szívesen tennének ellenjavaslatokat. Ez a dolgok természetéből következik. A Kiadó vállalja — h isz nem is tehet egyebet — a teljesség hiányát. Szilágyi Gábor és Kardos Sándor válogató munkájában a többirányú nyitottságot tartom a legfontosabbnak. A fotográfiai világlátás, stílus lényegében a valóságos gyakorlatot tükrözően gazdag módon képviselt ebben az albumban. (Ez akkor is jelentékeny, ha a belső arányokat illetően nekem is lenne vitakedvem.) Hogy az így nyert összkép rendkívül vegyes, az kétségtelen, de a lényeget: a magyar fotográfia gyakorlatát tekintve: élethű. A FORRÁS profilja szempontjából tekintve a szociofotó jelenléte az albumban némileg halványabb, mint az az egykorú valóságban hatékony volt; az itt nem szereplő Szélpál Árpád-fotók például hétről hétre eljutottak a Népszava széles körű olvasótáborához a harmincas években, s az előszóban szocio- fotósként megemlítettek egy része sem kapott helyet képeivel, de összességében, az album fő célját tekintve nem lehetünk elégedetlenek. A szakirányú érdeklődést más kiadványnak kell kielégítenie. Kitűnő ötlet volt az album bevezetéseként Kreilisheim György egykori „Régi magyar fényképezés”-ének szövegét átvenni. A nagyvonalú áttekintés a hazai fotográfia múltjáról sok tekintetben ma is tanulságos, pedig már több mint négy évtizede keletkezett. Nemcsak a benne rejlő történeti tényanyag, hanem stílusértéke is indokolja, hogy fotókultúránk részeként ma ez is eljusson az érdeklődőkhöz. Csak remélni lehet, hogy a nyolcezer példányban megjelent kötet mihamarább elkel, hogy hozzájárul a bűvös kör megtöréséhez, miszerint fotóskönyvet Magyarországon nemigen érdemes kiadni, mert nincs vevőközönsége. De hogy lenne vevőkör, ha a választék oly szegényes maradna mint a közelmúltban volt? ALBERTINI BÉLA 88
