Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - SZEMLE - Tömöry Péter: Kortársunk: a dráma: Tarján Tamás két kötetéről: [Kortársi dráma, Százszorszínház]: [könyvismertetés]
Gombár abban látja, hogy a sorozatnak nincs saját politikai koncepciója, amely aztán a fölfedezések esélyét is biztosítaná. A félreértések elkerülése végett tisztáznunk kell azt is, hogy mit ért Gombár a saját politikai koncepción, vagy másképpen fogalmazva, a sorozat mozgalmak adta koncep- ciósságán. Ennek a koncepciósságnak a különössége — írja — „nem a szocialista eszmeiséghez képest keresendő, hanem annak égisze alatt, mégpedig abban az értelemben, hogy a formális szervezetekben és azok mellett mindig új mozgalmakra van szükség, amelyek a közélet széles színterén a politikai aktivitás éltető elemei.” A fenti szavak 1976-ban íródtak le, az azóta eltelt idő azonban nem érvénytelenítette az idézett gondolatmenetet. A Magyarország felfedezése című sorozat kötetei 1976 óta is megjelennek, a közgondolkodásra azonban ezek a könyvek alig-alig gyakorolnak hatást. Mi több: a hetilapok, folyóiratok által felvállalt szociográfiák is a műfaj elszürkülését, felmérésekbe vagy riportokba való belesüllyedését jelzik. Mindennek magyarázatát joggal láthajuk abban, hogy az irodalomban egyre kevésbé érvényesül a Gombár Csaba emlegette új politikai koncepció. S ezt nemcsak azért sajnálhatjuk, mert irodalmunk hagyományainak továbbélését látjuk veszni ezzel, hanem azért is, mert — ahogyan Gombár írja — „a szocialista magyar társadalom fejlődéséhez mindenkor mozgalmakra van szükség, mégpedig a maguk sajátos munkamegosztásos és közéleti különösségeiben, a képzelet és az alkotó energiák megmozdulására, hogy a kirajzolódó elméleti alternatívák alapot biztosíthassanak a jövőt formáló politikai döntésekhez”. Érdemes erre a gondolatra figyelni: elsősorban a gondolat érvényessége miatt, de azért is, mert az irodalom, a tudomány vagy akár a hétköznapok politikai jelenségeit tanulmányozó Gombár Csaba publicisztikája éppen a fenti gondolat által kapcsolódik a politika elméleti fogalmait tisztázó szaktudós munkájához... (Kossuth, 1984.) FŰZI LÁSZLÓ KORTÁRSUNK: A DRÁMA (Tarján Tamás két kötetéről) Színházról írni manapság kockázatos. Színi előadásról kevésbé. Színház és színielőadás között különbséget szándékozunk tenni, hiszen úgy véljük, hogy a színházi jelenség tettenérésének kockázata éppen ennek a különbségnek a tudatában, tudatosításában rejlik. Egy szerző két könyve (Tarján Tamás Kortársi dráma, Százszorszín- ház, 1983, Magvető) irányítja a figyelmünket errefelé. És felveti egyből a kérdést: mikor és minek kapcsán beszélhetünk színházról? A spektakuláris jelenség minden megnyilvánulási formájának a kapcsán? Akkor, amikor teljes komplexitásában —• mindenik kitevőjét, tényezőjét megfigyelve és jelentőségének mértékében — fogjuk fel a színházat? Akkor, ha a drámai mú'(irodalom), a rendezői koncepció (előadás), térképzés (képzőművészet), a konkrét térben és viszonyrendszerben sűrítetten művészetet élő ember (alkotó színművész), stb. mind egyenlő eséllyel és egy időben kap helyet az alkotás folyamatában? Ezeket a kérdéseket csak akkor tudjuk valamelyest is megválaszolni, ha tudatában vagyunk annak, hogy a színház a huszadik században már nem csupán literatúra. És annak is, hogy nem csupán spektákulum, hanem mindkettőjük szerves ötvözete. Még akkor is, hogyha a kommunikáció és ebből fakadó szemlélet súlypontozási reflexei miatt a színház hosszú ideig szinte kizárólagosan mint irodalmi mű, mint szuverén literatúrai termék nyert méltóságot és épült bele a kulturális köztudatba. Mint ilyen a magyar irodalomban is kivívta magának az elemző bírálatra való jogosultságot, az irodalom esztétikai rendszerében való megméretés lehetőségét és esélyét. Nem így gyakorlati színházban megvalósuló műformája: a színielőadás. Ez sajátos, és hitem szerint mai napig kellőképpen nem tisztázott műfaji hovatartozása miatt a magyar kritikában csupán az ismertető recenzió, a szövegfüggvénybe helyezett megfelelési állapot igen szubjektív, benyomásszerű véleményezés szintjén elemzett és bírált. Látszólagos másodlagosságának (egy irodalmi mű színrevitele?!) és időbeni egyszeriségének okából más bírálói apparátust, egészen más kiindulási nézőpontot és más esztétikai viszonyítási rendszert igényel mint az irodalmi mű, amelynek alapján kreálják. Hiszen sem nem egybevágó, sem nem megfelelő az irodalmi művel való viszonyában, és — ami a legfontosabbnak tűnik — ennek semmiféleképpen nem alárendelt. Azért nem,mert egymás minőségű struktúra, amelynek alapja és kiindulópontja az értelmezhetőség, amely a színielőadásban mint szuverén és autonóm művészi alkotásban a rendezői koncepció és ennek függvényében egy közösségi (kollektív) közléskényszer folytán nyer új tartalmat és merőben másnemű formát. A színielőadás elemzésének és bírálatának ez az új tartalom és forma lehet csak (kellene, hogy legyen) a tárgya. Miért ez az elméleti morfondírozás Tarján Tamás könyveinek a kapcsán? Azért, mert a gyakorló színikritikus, dramaturg, irodalomtörténész és irodalomkritikus is érzi — s lépten nyomon érezteti is — olvasójával ezeknek a problémáknak a megoldatlanságát. Két könyve is tükre ennek a komplexitásában igen bonyolult jelenségnek. Hiszen egyikben (Kortársi dráma) drámaírói műveket vizsgál, látszólag csupán mint irodalmi jelenséget, a másikban válogatást ad közre több mint tíz évnyi színikritika terméséből. A színikritikák gyűjteményében (Százszorszín- ház) az előadás létrehozóinak — a rendezőknek — a neve is szerepel a címek alatt zárójelben, Tarján ezzel szándékozva jelezni, hogy ugyanazon műfajon belül két különböző műnemről kíván 85
