Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - SZEMLE - Tömöry Péter: Kortársunk: a dráma: Tarján Tamás két kötetéről: [Kortársi dráma, Százszorszínház]: [könyvismertetés]
szólani. Erről vall is a kritikagyűjtemény Utóhangjában: „A Százszorszínházat mai magyar drámaírókat bemutató tanulmánygyűjteményem, a Kortársi dráma párdarabjának is szánom. A bírálatok árnyalhatják, színezhetik az ott kialakított összefoglaló ítéleteket. Ez a párhuzam határozta meg részben a válogatást is. Azokat a kritikákat, amelyeket többé kevésbé szó szerint beépítettem a drámaírói portrékba, innen természetesen elhagytam.” És mégis, vagy talán pontosan ezért, kikerülhetetlen a kérdés, hogy miről ír egyik, és miről a másik kötetében Tarján? És az is, hogy vajon két egymástól függetlenül életet élő kötet képes-e arra, hogy kiegészítse egymást, egyik a másiknak tudja-e árnyalni, színezni megfelelő tárgyköreit? Tarján Tamás a szó legvalódibb értelmében színházi ember. Olyan, akit érdeklődése és aktivitása, műveltsége, körülményei és nemkülönben reflexei folyamatosan a színházhoz kötnek. Mint ilyen ritka és bizalomgerjesztő jelenség a magyar színházi életben. Bizalomgerjesztő abban az értelemben, hogy a színházi jelenség bármelyik vetü- letéről írva mindig vitára, továbbgondolásra ingerel, sohasem (vagy csak nagyon ritkán) zárkózik az ítész ítéleteket és váteszeket dörgő, vagy cinikusan okoskodó sémáiba. Mindig színházi szemszögből vizsgálja tárgyát, még akkor is, ha csupán recenzál, még akkor is, ha benyomásokat vet csupán papírra. És ebből adódóan érvényesül minden írásában talán legrokonszenvesebb vonása, amely miatt fennebb azt a megjegyzést tettük, hogy ritka jelenség a magyar színházi életben: szuverén módon vállalja a szubjektivitást, nem próbál úgy tenni, mintha egyetemes, egyedül idvezítő kánonok érvényesülnének bíráló értékeléseiben, elemző tanulmányaiban. Mi több, helyenként szinte készakarva ad esélyt az ellen- véleménynek, ezzel a legtisztességesebben helyezve méltóságába a színibírálatot. Hiszen belátja, hogy a színházi jelenség még akkor is történelmi (időbéli), ha kortárs, és mint ilyen, nem amorf és elvont közösségi (közönségi) feltételezései vannak. Ebből adódik írásainak talán legnagyobb erénye: az olvasmányosság. így minden írása egy illetékes (talán a legilletékesebb) nézővel való együttgondolkodási lehetőség olvasói számára. És mégis: két kötete nagyon különbözik egymástól. Nem csupán a már említett tematikai és módszerbéli különbözőségek miatt, hanem minőségükben is. A Kortársi dráma a jelentősebb a kettő közül, mondhatnánk azt, hogy egyszerűen azért, mert ez egyike az utóbbi évtizedek legjelentősebb színházról szóló könyveinek. Talán azért, mert ebben jelenséget, a színházi jelenséget szinte teljességében éri tetten a magyar nyelvterület elmúlt húsz esztendejében. Ebben a több fejezetre tagolt, de egyetlen esszében az irodalomtörténész alaposságával, a tanár módszerességével, a humorista könnyed stílusában, a színházi dramaturg sokágú érdeklődésével, a színikritikus naprakész informáltságával és jó értelemben vett bennfentességével gondolkozik és fogalmaz. Elemzései nincsenek beszorítva valamely a priori véleményt visszaigazolni vágyó görcsbe. Ezért alapgondolatától (és sokszor tárgyától is) el-elemelkedik, életművet, pályát viszonyít, összehasonlít, feltételezések izgalmas ösvényeire vezeti olvasóit, kérdőjeleket helyez saját megállapításai mögé. Nem lezárva értelmezni, hanem értelmezve-elemezve lehetőségeket és változatokat sugallni — talán ez tűnik legjellemzőbbnek módszerében. És talán ez ált’l éri el azt is, hogy jóllehet nem kinyilatkoztat, véleménye mégis mindig teljes egyértelműséggel tetszik ki az írások szövetéből, értékítélete pedig ellenállás nélkül transzponálódik az olvasóba s ott nyer lehetőséget egyéni, ugyancsak szubjektív színeződésű megfogalmazásra. Ebben a készségben pedig benne van az a mozzanat, amely talán leginkább Tarjánra jellemző (vagy csak rá) a kortárs színházi bírálók közül, az, hogy a közönségnek — közösségnek — mint a színházi jelenséghez szervesen hozzátartozó elemnek a jelentőségét felméri s mint olyant méltóságába helyezi vissza. A Kortársi drámának emígyen sikerül húsz drámaírói műhely bemutatásával az elmúlt tizenöt-húsz esztendő dráma- és színháztörténetének lényeges traverzeit felmutatni. Sarkadi, Örkény, Hubay, Sütő, Páskándi, Szabó Magda, Csurka, Fejes, Szakonyi, Gyurko- vics, Görgey, Kocsis, Spiro, Bereményi (hogy a húsz pályarajzból csak a számunkra legsikerültebbeknek tűnőket jegyezzük) drámai műhelyének az elemzése egyben a huszadik század második felében a magyar szellemi életben történt mutációk folyamatának a rendkívül izgalmas története is. Ez a könyv olyan szociográfiai és szociálpolitikai tény- és összefüggésrendszert mutat fel, amely a szorosan vett irodalmi-művészeti valenciákon túl pontos és világos korrajzot is ad. A drámai műnem természetéből adódóan nem csupán a közösségről, nem csupán mint az írók által ábrázolt valóságról szól, hanem egy olyan jelenségről is, amelyet előszeretettel megkerül az irodalomtörténet; a „condition des artistes”-ről, amely a kötet írói által megélt látványosan stabilizálódott korszakban a hajszálgyökerek mentén és mélyén képes a művész és társadalom viszonyát vizsgálva a művészet és a társadalom állapotáról lényegig csupaszított értelmeket felrajzolni. És mindezt művek elemzéséből, alkotói pályák leírásából, tematikák és gondolatok kereszttűzbe állításából, a „szenvtelennek” hitt esszé eszközeivel. Dramatis personae címmel ellátott előszavában Tarján Tamás így ír — középkori mesterekhez hasonló alázattal szabódva — könyvének céljáról, tanulmányírói módszereiről: „A pályarajzok nem szigetelődnek el egymástól, a portrék ugyanabban a galériában függnek: ha a választott módszer nem is Ígérheti egy szakasz rendszeres drámatörténetét, mindenesetre valamivel többet szeretne kínálni, mint csupán arcképeket. Az alkotói életutak a műfaj problémáinak csomópont86
