Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Márkus Béla: A "parasztpolitikus" író: Sarkadi Imre pályája 1949-1953 között

kocsmában s „kelletlenül” kér még egy kupica törkölyt. A büszkeség, a „tartás” helyett ez a tétovázás, ez a döntésképtelenség jellemzi egész viselkedését. Mint A szökevény címszereplőjének, neki se „jut eszébe semmi”, „forrt benne a méreg, hogy még mindig nem talált semmi visszavágást”; „csak állt az ajtóban”, „elbámészkodva”, hogy majd fel nem döntötték, „erre se tudott még mit szólni” — Varjút ez a bizonytalanság sodorja bele a verekedésbe. Vergődik a maga állította kelepcében, képtelen kitérni az ellenfelek gúnyolódása elől, nincs érve azok csúfolódó megjegyzéseivel szemben. Nincsenek érvei amellett, hogy a munkaversenyekre szükség van; hogy az államnak haszna van abból, ha a parasztok akkor szántanak, amikorra előírták nekik; azt a támadást sem tudja kivédeni, hogy az állam akire akarja, könnyen ráfogja: szabotál. A hatalmat bírálókkal szemben Varjú nemcsak a szavak mezején marad alul: ő lesz az, aki előbb veszti el a fejét. Káromkodik, poharat tör, s nevetségessé is válik, amikor a pohár árát „határozza meg”, s amikor nem meri bevallani, hogy nincs pénze — a végén ez a felgyülemlett szégyenérzet tartja a kocsmában. „Az jutott eszébe, hogy ki kellene ugrani az ajtón, nem belekeveredni a verekedésbe, de a megfutamodást mégis szégyell- te.”

Talán kitetszik ennyiből is: Varjú a Marszüászok, a névtelen szökevények, az önámítók fajtájából való. Amit amott a megnyúzás, a főbelövés, az akasztófa, azt a szerepet tölti be itt a meglékelés — A pohártól a traktorig története úgy is leírható volna, egy korábbi novellacímet parafrazálva, mint „az önámító meglékelése”.

Sarkadi csele, „okossága” tulajdonképpen abban van, hogy a poénban „szövetkezetit” mond „gyáva”, „önámító” helyett. Tulajdonságjelző helyett osztálykategóriát használ. Egyetlen szó cseréje, és az egész novellának megváltozik a politikai töltése.

A novellában az a publicisztikája, riportjai és szociográfiái alapján ismerős elképzelése öltött alakot, amely a nincstelen, forradalmi hevületé' parasztok „dolgos gyülekezetének” szerette látni a termelőszövetkezeteket, pozitív tulajdonságokkal magyarázta az összefogást, a közös munkát. A pohártól a traktorig nincs egyedül, amikor a másik véglet, a negatívumok, a gyarlóságok felől közelíti meg ugyanezt az emberi-társadalmi változást. A Két malomkő között zárómondatát ugyanez a szemlélet diktálja: „Te boldog isten . . ., hogy milyen egy lágymosó ember . . . oszt evvel kell majd nekem szövetkezetét csinálni?” A,,miért törnénk magunkat?” dologkerülő, szolgai beidegződéseket őrző felfogását illusztrálja a Pihenő. A hagyatékból előkerült Varjú Károly is a semmittevők gyülekezetének láttatja a szövetkezetét.

Ezek a valószínűleg mind 1949-ben született művek nyilvánvalóvá teszik, hogy Sar- kadit ekkor a Varjú Jánoshoz fogható figurák magatartása foglalkoztatja a legjobban. Más szempontból ez annyit jelent, hogy a tegnapi publicistát-szociográfust felülbírálja a mai szépíró: amit a cikkek elfogadnak, sőt a paraszti gondok egyedüli megoldásaként propagálnak — a szövetkezetek szervezését —, gyanúval, fenntartásokkal, erős bírálatokkal ábrázolják azt az elbeszélések. A „realizmus diadalaként” is értékelhető ez: az elvek, eszmények, elméletek mellé vastag kérdőjeleket állított a gyakorlat, a tapasztalat, a valóság. Sarkadi tegnap még a kunsági és a putnoki összefogás példájával érvelt, mára viszont — a szépírások jellemminősítő jelzőit és leírásait idézve — a „pipogya fráterek”, mélázók, mulyáskodók hadát emlegette. Azokat, akik „csak szájjal” tudják, hogy mit kell csinálni, de egyébként „egy gazszálat keresztbe nem tennének”. Lusták, sunyik, kétszínűek. Otthon „emberszámba se” veszik őket. Önzőek, akik a társas gazdálkodáson nyerészkedni, üzletelni akarnak. A Fekete Jánosok, Fekete Sándorok, Pap Gáborok, Sós Ferencek, Kóbor Ferencek, aztán a nevük sincs naplopók vannak többségben, nyomasztó uralmuk alól vagy a visszakozás, a kivonulás árán szabadulhat a munkásember (Varjú Károly), vagy külső segítséggel, a másik osztály, a munkásság agitátor képviselőjéével (Pihenő). Az első megoldást a kényszer diktálja, a szövetkezeti

60