Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Márkus Béla: A "parasztpolitikus" író: Sarkadi Imre pályája 1949-1953 között

szervezetlenség, összevisszaság, a másik, deus ex machina-szerű eljárást a „külső” kívánalmakhoz, a kor diktálta sémákhoz való igazodás.

A munkás embernek kedvét szegi, hogy fölösleges a szakértelme, nincs szükség a szorgalmára, és kezdi úgy érezni magát, „mintha cseléd lenne” s mint „aki hirtelen elfelejtette a gazdálkodást”. A kiszolgáltatottság és a tanácstalanság, nemtörődömség veszélyei, az újból kísértő cselédsors elől menekül abba, amit épp a kezeügyében talál: eteti a tehenet, tapasztja a disznóól falát, meszel, új kerítést fon — a munkafolyamatok fogások fölsorolásában ott az igyekezet heve, a hőssel való azonosulás láza. Ugyanúgy, mint majd Gál János regényében. S erős a hasonlóság abban is, ahogy egyrészt belefeledkezve az apró-cseprő tennivalókba, mintegy kikapcsolják maguk körül a világot, másrészt ahogy sohasem eszmei, de érzelmi kötéssel egyvalakire —feleségre, kedvesre — mégiscsak támaszkodnak. Ám szembetűnő a különbség is: az ifjú Gál János „belső emberi adottságainak kibontakoztatása” hitet ébreszthet a közös termelés „adottságainak kibontakoztatása” dolgában is —az idősebb Varjú sorsa viszont nem kecsegtet ilyen reménnyel. „Tulajdonképpen jobban bízott... a pár száz tő paradicsomban, paprikában, uborkában, paszulyban, mint az egész szövetkezetben, oda csak úgy járt el, becsületből, hogy ne mondják, nem megy, de ha tehette, csak lódult haza, hogy dolgozzon a magáéban.”

Varjú Károly nem is fiatal, nincstelen, cselédsorsú Gál Jánossal, hanem a Január Pap Sándorával, az Út a tanyákról Fekete Antalával és a Szeptember öreg Síposával van igazán közeli rokonságban: pályája, élete az ő pályájuk, életük meghosszabbításaként, folytatásaként is fölfogható. Ott kezdődik, ahol a többieké véget ér:Feketéék az új élet vállalása előtti döntés-tépelődés helyzetében mutatkoznak, Varjú Károly a vállalás, a döntés után. Milyen esélyeket kínál a termelőszövetkezet a mintagazdáknak, a homokdombokon, vizenyős laposokon, libalegelőkön, „virágzó paradicsomot” teremtő, nagy szorgalmú, nagy szakértelmű, a maguk erejéből módosabb sorba lépett parasztoknak? — voltaképp ez a kérdés az, amelyben összegződik a falusi-paraszti élet két döntő fordulata, a kuláklikvidálás és a nagyüzemi gazdálkodás. És itt ragadható meg nemcsak ennek a pályaszakasznak, de az életmű egészének egyik központi gondolata: hogy az ember és a társadalom minőségét a munka jellemzi a leghitelesebben s a legmegbízhatóbban.

Nem is annyira a munkának, mint az emberi létezés első és alapvető feltételének, hanem inkább a munkaszeretetnek mint erkölcsi tulajdonságnak ez a kiemelt szerephez juttatása, az axiológiában szinte a legfelsőbb csúcsra helyezése vissza-visszatérően jellemzi Sarkadi világképét. A Január-szinopszis szemlélete a töredékéhez képest ebben is lényeges elmozdulást mutat; érzékeltetve az értékrend erős megingását, a válság mélységét. Hasonlóan az ugyancsak ez idő tájt született alkotásokhoz, nyomon követhető bennük, hogy mennyire lesz s marad értékmeghatározó, jellemminősítő tényező a munka.

A MUNKA

Az életműnek B. Nagy László szerint a régi és az új harca a központi problémája és legfőbb karaktere. Hajdú Ráfis fogalmazásában: az emberi sors formálódása a változó világban. Ezt a majd minden jó irodalomra érvényes, többé-kevésbé általános jellemzést, miként Vasy Géza is tette, szerencsés odakötni a munka és a munkamorál történelmileg konkrét formájához. Még közelebbről: a paraszti, mezőgazdasági munkáéhoz. Hiszen a szépíró Sarkadit szinte kizárólag a falusi emberhez, a faluhoz vonzotta ekkor az érdeklődése. Tamás Attila kifejezését használva, a kérdés úgy hangozhat, hogy a magát kiteljesíteni igyekvő, „cselekvő ember útjának keresése” köz61